Huszonhatodik fejezet – Grand Hotel

Sziasztok!

Először is nagyon-nagyon-nagyon(...) sajnálom, hogy csúszott a fejezet, de az elmúlt napokban kicsit ágynak estem egy balszerencsés gyomorrontással és őszintén szólva túl sok feszültség volt bennem ahhoz, hogy rendesen le tudjak ülni írni. Igyekszem, hogy ez ne forduljon elő többször, de lassan el kell kezdenem a külön tanárhoz járást a közelgő nyelvvizsga miatt, szóval ez is nehezíteni fogja a dolgomat.

Nem is mondok többet, itt a megkésett fejezet, jó olvasást!

-         Gyere, gyorsan kell majd távoznunk. – állt fel Seth a földről, és engem is húzott magával. – Aki nyitja majd az ajtót, őt ismerem, de végig kell érnünk a folyosón, mielőtt más elindulna a csomagok felé.

-         Mi van, ha elkapnak? – kérdeztem rá a rosszabb eshetőségre. Érdekelt, hogy van-e b terve is.

-         Hát, hacsak nem mondasz mást, leütjük az érkezőket. Ha van jobb ötleted, várom. – más nekem sem jutott volna eszembe, mint gyorsabban lecsapni azt, aki jön, mint hogy szólni tudna bárkinek is. 

-         Nekem jó. – vigyorodtam el. Seth tényleg jó emberismerő, ha ilyen rövid ismeretségből meg tudja mondani, hogy nem nagyon veszem a szívemre, ha le kell ütni egy-két embert.

-         Ezeket vegyük le, nem lesz szükség rájuk. – mutatott a kabátra és a nagyobb ruhákra.

Türelmetlenül vártam, hogy nyíljon már az a rohadt ajtó, de amikor elfordult a nagy kar, és éreztük, hogy kiegyenlítődik a nyomás mégis furcsa izgatott félelem nyilallt belém. Mi van, ha elkapnak, és csak úgy szabadulhatunk, ha felfedem magam? Mi van, ha Seth mégsem olyan jófiú, mint amilyennek hiszem, és tervez valamit velem? Mi van, ha csak úgy állíthatom le őt, ha megölöm? Rémesebbnél rémesebb lehetőségek kúsztak be a fejembe pillanatok alatt. Azok a vészjósló tudatalatti sugallatok, amiket azóta sikerült elfojtanom, hogy Seth félrelökött az autó elől, most egyszerre rohanták le az agyam, úgy, ahogy a gépen is rendeződött a nyomás, a fejemben is helyet kaptak a pozitívumok mellett a kétségek is.

            Aztán kitárult az ajtó és egy fekete bőrű, izmos, igazi bajkeverő alkat állt előttünk. Ahogy meglátott minket szélesebbre tárta az ajtót és Sethre nézve odasúgta:

-         Szép fogás... Gyerünk, siessetek! – még intett is mellé, de ezt már csak félig láttam, mert megint el lett kapva a kezem és észre se vettem, hogy már a gyéren világított folyosón szedem a lábaimat.

-         Ezt meg hogy értette? – egyértelmű, hogy mire gondolok.

-         Sehogy. Egyszerűbb volt azt hazudni, hogy megszöktettelek a pasidtól és ezért utaztunk így, mint elárulni, hogy igazából csak ingyen akartunk eljutni ide.

-         Hava is? –kérdeztem még mindig futva, hátha lankadt a figyelme.

-         Most már kibírod azt a két percet! Egyébként ügyes próbálkozás volt. – vigyorgott hátra.

Sokáig futottunk és már nem is számoltam hányszor fordultunk balra és jobbra, amikor egy nagy ajtóhoz értünk. Seth megállt, megigazította a ruháját, és kifújta magát, én pedig követtem a példáját, mert kettőnk közül, most ő tudja, hogy mit csinálunk.

            Furcsa, hogy nem én irányítok, de felszabadító is ez a fajta tudatlanság. Nem tudom, mi forog kockán, hol vagyunk így ez nem is nyomasztott. Csak Sethet, de rajta sem látszódott egy kis izgalmon kívül semmi más.

-         Csak semmi feltűnés és egyenesen a kijárat felé. – nyomta le a kilincset és kiléptünk a reptér előcsarnokába.

Fülledt meleg idő volt és sok féle, fajta ember tolongott nagy bőröndjeikkel mindenhol. Seth közelebb húzott magához és a fülembe suttogott.

-         Ha bárki megszólít, akkor nászúton vagyunk. Te ugye beszélsz franciául?

-         Persze. – suttogtam vissza ingerülten. Hogy lehet ilyet kérdezni?

-         Akkor úgy szólalj meg, hátha kevesebben beszélik és nem állnak le vitatkozni.

-         Elárulod végre, hol vagyunk? – kérdeztem kicsit hangosabban.

-         Ha jobban körülnézel, lehet rájössz, ha nem, akkor majd csak a szállodában árulom el.

Hát ilyen nincs! Még hogy nézzek körül… Az emberek nagy része turista lehetett, mert annyira különböztek, amennyire az csak elképzelhető. A többség fiatal volt, és csoportokban közlekedtek. Biztos, valami trópusi helyen vagyunk. Nem volt kedvem az agyam erőltetni tovább, inkább kerestem egy táblát, amin fel lehet tüntetve a hely neve. Arra számítottam talán Hawaii, vagy Mallorca, de így is meglepett az egyértelműen kiolvasható Ibiza szó.

-         Ibiza? Seth, te elhoztál Ibizára?

-         Nagyon úgy tűnik. – húzott tovább a kijárat felé.

Mindig el akartam ide jutni egyszer, mert a szüleim mindig is tiltották ezt a helyet. Tegyük hozzá, mondjuk okkal tették, mert akinek már volt dolga az éjszakában, tudja, hogy Ibiza a legnagyobb szórakozóhely. Gyönyörű tengerpartos sziget, és a fiatalok legkedveltebb party helye. Lépten-nyomon night clubbok, bárok és luxus villák. Csak azt tudnám, hogy mi itt mit fogunk csinálni.

            Amint kiértünk a reptérről Seth megállt és keresni kezdett valamit. Úgy döntöttem inkább már meg sem szólalok.

-         Keress egy üres taxit és foglald le, amíg odaérek. – azzal már el is tűnt, pedig egy másodperce még a kezemet fogta.

Megint olyan egyedül éreztem magam, mint amikor Amerikában ébredtem fel, pedig tudtam, hogy semmi okom nincs erre. Vettem egy nagy levegőt, majd a taxik sorához indultam. A legtöbbe már pakoltak be, de egészen a sor végén megszólított egy olaszos fazonú pasi.

-         Taxi? – kérdezte. Ezt a szót legalább minden nyelven ismerik.

Bólintottam és kinyitottam az ajtót, és elkezdtem a szememmel Sethet keresni. A sofőr türelmetlenül dobogott és hümmögött.

-         Tu parle france? – kérdeztem franciául, mire a taxis megrázta a fejét. – Beszél angolul?

-         Igen, igen! – bólogatott lelkesen. Bocs Seth, gondoltam magamban.

-         Egy perc, csak meg kell várnunk a… a férjemet.

-         Nászút? – vigyorgott még szélesebben.

-         Igen. – ha nagy borravalót vár a boldog, friss házasoktól, akkor ezt ma bebukta.

Megláttam Sethet felénk tartani és intettem neki, mert nem tudtam, hogy észre vett-e.

-         Itt vagyok drágám. – kacsintott, majd betessékelt a hátsó ülésre, majd ő is beszállt mellém. – A Grand Hotelhez kérnénk.

-         Grand Hotel? Persze, jó, jó. – bólogatott földöntúli vigyorral és rá is lépett a gázra.

A Grand Hotel, az a világ minden táján ugyan azt jelenti. Nagy, csillogó és rettentő drága.

            Vetettem egy sokat mondó pillantást Sethre, de ő csak azzal válaszolt, hogy kimutatott az ablakon. Ahogy odanéztem teljesen lenyűgözött már a város nappali látványa is. A belváros zsúfolva volt az emberektől és nem igazán tűnt sem csillogónak, sem bulisnak, de mégis az összes háznak nyári hangulata volt, szinte belőlük sütött a nap. Az utcák tiszták voltak, az emberek pedig egytől egyig vidáman zsongtak. Ahogy haladtunk egyre kifelé, megérkeztek a kertes házak. Először csak kisebbek és visszafogottabbak, aztán jöttek a nagyobbak és fényűzőbbek. Megkerültük ezt a városrész és a belvárosi házak mögött elterülő tengerpartra hajtottunk ki. Itt már csak nyaralók lehettek és bárok. A betonozott út két oldalán tengerparti sétányok voltak kiépítve és innen egymás után sorra lehetett bejutni a különlegesebbnél különlegesebb szórakozóhelyekre. Volt sátorszerű, volt rendes épületszerű, volt pálmatetős és volt teljesen nyitott hely is és szinte sehol nem volt kerítés, csak a növények jelezték a határokat.

            Annyira leragadtam a hatalmas bulik elképzelésében, hogy észre sem vettem a hatalmas hotelt, ami előttünk terült el. Grand Hotelhez méltó helyszín volt, mert egy gyönyörű öböllel szemben helyezkedett el a szálloda épülete, így csak pár lépésnyire volt a fehérhomokos strand. A taxis beállt a kijelölt parkolóhelyre, majd közölte az összeget. Itt ugrott görcsbe a gyomrom, hogy most ezt hogyan gondolta Seth, de ő csak egyszerűen elővett a zsebéből egy tárcát és egy szép borravalóval megtoldva fizette ki az úti költséget. Ha nem figyeltem volna a látszatra, most leesett volna az állam, mert a pénztárcába belelátva az útiköltség sokszorosát láttam meg, nagyon sok sokszorosát.

            Seth kinyitotta az ajtót és kisegített az ülésről.

-         Hölgyem. – nyújtotta a karját, én pedig belékaroltam, mintha tényleg házasok lennénk.

-         Nem is tudom, mit mondjak Uram. – jó erősen megnyomtam az utolsó szót.

-         Egyelőre semmit. – vigyorgott és visszatért a hangja a már megszokott laza stílusába.

A szálloda fényes kapuját portás nyitotta ki, és belépve márt tényleg nem tudtam volna, mit mondjak. Voltam már hasonló szállodákban, de egyedül, felnőttként és szabadon még sosem, így teljesen más érzést nyújtott.  Seth a regisztrációs pulthoz húzott és angolul szólt a recepciós hölgyhöz.

-         Jó napot, foglaltunk szobát Townsend névre. – inkább csak a szállodát vizsgáltam és csak fél füllel figyeltem, nehogy valamivel eláruljam magunkat, mert ezen is meglepődtem volna. Az nem furcsa, hogy álnevet használt, de mikor foglalt szobát?

-         Jó napot, üdvözöljük a Grand Hotel Ibiza-ban! Igen, hogyne uram, itt is van a kulcs, érezzék jól magukat és csak szóljanak, ha a szálloda bármiben a segítségükre lehet. – vigyorgott a nő, mint a vadalma.

Seth csak bólintott, majd megfogta a kezem és a lift felé irányított. Ahogy beléptünk és becsukódott az ajtó, hangosan kifújtam a levegőt, amit eddig visszatartottam, mert féltem, ha esélyt adok a szavaknak feltörni, meg is fogják tenni.

-         Kiadós mesét várok majd, kezdj el gondolkodni. – szóltam fenyegetően, bár kissé nem éreztem helyesnek, hisz ingyen elhozott Ibizára, hogy elfelejtsem minden búbánatom, de azért az egész ide út felvet néhány kérdést.

Néztem meddig megy fel a lift, de sokáig kellett várnom, mire nyílt az ajtó, mert Seth egészen a legfelső szintig hozott. Felmerült bennem egy gyanú, hogy Seth megint meg fog lepni, mert a filmekben mindig fent vannak a legszebb szobák, de a legszebb nem volt kifejezés a látványra.

            A szoba, vagyis inkább lakosztály lenyűgöző volt a kilátás pedig meseszép. Az időeltolódásnak hála épp a tengerbe bukó nap látványa fogadott az ablakban.

-         Akkor most már mesélsz? – fordítottam hátat az ablaknak, de nem mozdultam arrébb.

-         Kérdezz és válaszolok, amire lehet.

-         Hogy érted, hogy „amire lehet”? – kérdeztem rögtön vissza.

-         Ezt még most nem mondhatom el. Következő. – kicsit fejbevágott a hangnem, de nem baj, folytattam.

-         Miért pont Ibiza?

-         Rég vágytam már ide, gondoltam itt az ideje és nem mellesleg remek hely a felejtésre.

-         Oké. Akkor hogy tudtad ilyen gyorsan elintézni az utat?

-         Brian, a reptérről. Őt kértem meg, hogy juttasson fel az első gépre és ő szólt Brandonnak is ide az érkezésünkről.

-         Mikor foglaltál szállást?

-         Brian.

-         Honnan van a sok pénz? És azt ne mondd, hogy „Brian”! – már nem is tűnt olyan titokzatosnak Seth akciója. Csupán egy jó barát kell, aki mindent elintéz.

-         Hitelkártyacsalás.

Egy pillanatig sokkolt a hír. Gondolhattam volna rá, épp ezért lepett meg.

-         Szóval a hitelkártya tulajdonosa Mr. Townsend?

-         Pontosan. – bólintott egy kis mosollyal az arcán Seth. – Most nagyot csalódtál bennem?

-         Azt hiszem nem. – végül is nekem amúgy se lenne jogom ítélkezni bárki felett.

-         Akkor jó, mert ha minderről meg tudsz feledkezni, én elintézem, hogy ez legyen életed legjobb nyaralása. – állt fel és lépett hozzám közelebb és a szemében elszántság csillogott.

Egy kicsit elgondolkodtam, lehajtottam a fejem és megdörzsöltem a homlokomat, majd arra jutottam, hogy úgysincs mit veszítenem. Vettem egy nagy levegőt, amit már mosollyal a számon fújtam ki.

-         Hogy kezdjük?

/Damon/

            Egy házhoz vezettek a lábnyomok, de az úgy tűnt üres. Egészen a bejáratig mentem fel, és a lábtörlőn csillogó friss víz is azt mutatta, hogy nem rég járt itt valaki. Benéztem az ablakokon, de semmit sem láttam, csend volt és mozdulatlanság. Tanácstalanul álltam a tornácon, mikor Tyler is beért.

-         Te be tudsz menni! – világosodtam fel hirtelen.

-         Mi? – kérdezett vissza csodálkozva.

-         Ide vezettek a nyomok, de nem tudok bemenni! De téged nem kell behívni, szóval gyerünk, nyomás! – toltam az ajtóhoz, amit kissé tétován, de azért kinyitott.

Hallottam kattanni a riasztót, ami valószínűleg, csak a rendőrségen kezdett el jelezni.

-         Siess, 1 perced van, mert jönnek a zsaruk. – szóltam Tyler után.

Azért beletelt 2 percbe, mire visszaért, de úgy tűnt ő sem talált semmit.

-         A ház üres. A szagokat én is érzem, mégis olyan, mintha nem jártak volna itt egy jó ideje.

-         A francba! – ütöttem bele az ajtó melletti falba, ami rendesen be is horpadt az öklöm helyét mutatva. – Gyerünk, tűnjünk innen. – rángattam le a lépcsőn magammal Tylert is, mert már hallottam több motorzúgást és szirénát is.