Harmincegyedik - Félrevezetés

Sziasztok!

Na, hát tartozom egy kis magyarázattal.. :/ A fejezetet 20-ára ígértem, de sajnos nem tudtam teljesíteni, mivel már jár hozzám a külön angol tanár, és szombaton ráadásul muszáj volta találkozni valakivel a világ másik végén, így nem is nagyon jutottam a gép elé. :( Aztán 21-én akartam megírni és feltenni, de berendeltek dolgozni, így reggel 5kor mentem és este 9-re sikerült bekapcsolni a gépem és leülnöm. Aztán itt volt a mai nap, mikor is tankönyvvásárra kellett mennem, (elvette az egész délelőttöt, mert 8tól készültem és 3ra értem haza) aztán a nagyimhoz kellett elbicikliznem fontos levelek miatt, ergo mehettem azonnal a postára is. (4-6ig, kva melegben...-.-")

Nah, de a 19.-én elkezdett 31. fejezetet, befejeztem 22-én, ergo kemény 3 nap alatt. xD 

Bétázva sajnos továbbra sincs, mivel, ha arra is elküldeném, még később kerülne fel.. Bocsánat a hibákért előre is. :( 

Nagyon várnék egy kicsit több kommentet, lehet, hogy rásegítenétek az írásra és tudnám tartani a végéig a heti 2-t.... :/ Látom ám, hogy olvassátok, ott a sok kattintás a tetszikre és társaira, de örülnék a bővebb véleményekre, elég lenne annyi, hogy mit váltott ki belőletek a rész, vagy mit gondoltok, mi lesz a következőben. :)

Előre is köszönöm. Pussz, jó éjt a későn fekvőknek, jó reggelt a korán kelőknek és szép napot a sokáig lustálkodóknak. ;)

/Damon/

            Ilyen az én szerencsém.

„- A Hong Kongba induló 527-es járatra megkezdődött a beszállás, a repülőgép 15 perc múlva indul.

- Az Ibizai 432-es járatra 5 perc múlva kezdhetik meg a felszállást, a repülőgép 20 perc múlva indul.”

Na, most mi legyen? Idegesen járattam a szemem a kijelzőn, a két gép között, de nem tudtam eldönteni melyikre szálljak fel. Körülnéztem a reptér csarnokában, hátha meglátok valamit, bármit, ami útba igazít…

            Ráláttam a két kapura is, ahol már felsorakoztak az emberek a beszálláshoz. Hiába, kerestem Chessiet a szememmel, pedig tudtam, hogy úgy sincs itt. Az Ibizára menők leginkább fiatalok voltak, hétköznapi ruhákban, míg Hong Kongba leginkább öltönyös és kosztümös emberek hada állt sorban. Akaratlanul is végigmértem a nőket, és megakadt a szemem egy pároson.

            Fekete hajú, jó alakú, elegáns nő egy farmerba és dzsekibe bújt srác kezét szorongatta, aki biztos nem lehet a fia. Furcsa páros. Az idő rohan, én pedig komolyan azt nézem, hogy két össze nem illő ember, minek szorongatja egymás kezét? Igen, és nem is hiába, mert a nő ekkor jobbra fordult, hogy mondjon valamit a férfinak, így már mindkettejük arcát láthattam.

            Összetört a mobil a kezemben. Isobell ott állt, csak pár méterre tőlem.

„ - A Hong Kong-i járat 10 perc múlva indul. A beszállást kérjük befejezni. Az Ibizára induló 432-es járatra megkezdődött a beszállás, a repülőgép 15 perc múlva indul.”

Gyorsan oda léptem az egyik nőhöz a pultnál, leelőzve egy nagyon hosszú sort és ügyet sem vetve vagy 30 ember szidalmazására kikértem egy jegyet.

-         A Hong Kong-i gépre kérek egy jegyet.

-         Sajnálom uram, de már nem adhatok el jegyet arra a gépre. – közelebb hajoltam hozzá és mélyen a szemébe néztem.

-         A Hong Kong-i gépre egy jegyet, most! – a nő a monitor felé fordult, pötyögött valamit a billentyűzeten, majd egy gép kiadott neki egy jegyet.

-         529 dollárt kérnék.

-         Már kifizettem. – hajoltam közelebb és súgtam oda halkan.

-         Jó utat kívánok! – mosolygott rám rögtön a nő, és nyújtotta a jegyet.

Kikaptam a kezéből és még talán emberi tempóban futva, épp akkor értem oda a kapuhoz, amikor már bezárták volna. Még mielőtt megszólalhatott volna a stewardess, rávillantottam egy mosolyt. Hallottam, ahogy a szíve vált egyet, és a percenkénti 90 helyett, most vagy 150-et ver.

-         Jó napot. – köszöntem rá, és átnyújtottam a jegyet.

Kis fáziskéséssel, de elvette és átengedett a kapun, majd beterelt a folyosóra.

/Chessie/

            Sokáig úszkáltunk a kellemes vízben, miután Seth úgy döntött, ideje elengednie. Meglepődtem, hisz azt vártam, hogy majd nekem fog itt esni a tengerben, főleg, mivel neki megvannak az emlékei, így nem zavartatná magát, de nem tette.

Elengedett, és inkább a tengerben lakó élőlényeket kezdte nekem megmutogatni. Sokáig időztünk lent a víz alatt és számoltuk, hogy hány féle halat láttunk, majd mikor felmentünk levegőért, ő elmondta melyik halnak, mi volt a neve.

            Mikor már nem találtunk újdonságot a víz alatt, a part felé vettük az irányt. Észre sem vettem, hogy mennyire beúsztunk a tengerbe. A part szinte csak egy sötét vonal volt a kétféle kék felület találkozásánál.

-         Sietnünk kéne… - mondta Seth, a kényelmes tempójú mellúszás közben.

-         Miért? – azt hittem nyaralunk, vagy mit csinálunk, és ilyenkor nem kell sehova sem rohanni.

-         Jah, persze… - gondolom megint valami, amire emlékeznem kéne. – Brad és a barátnője is itt vannak Ibizán, és megbeszéltem velük, hogy összefutunk valamikor délután és már elmúlt dél.

-         Elmúlt dél? Honnan tudod? – észre sem vettem, hogy elrepült az idő.

Seth csak felmutatott az égre, ahol a nap már lefelé tartott a fejünk fölül.

-         Akkor mi lenne, ha megfognád a kezem… - nyújtottam felé a bal karom. – és én gyorsabban úsznék?

-         Oké. – egyezett bele és sokkal biztosabb volt az ötletem sikerében, mint én magam.

Csak egy tipp volt, hogy gyorsabban tudok úszni, mint az emberek, hisz sosem próbáltam, főleg nem egy kézzel. Megszorítottam Seth kezét, és elkezdtem a lábammal hajtani magunkat. Könnye megmozdítottam kettőnk súlyát és ez kihatott az önbizalmamra. Gyorsabban kezdtem taposni a vizet és pár perc után megláttam a parton sorakozó nyugágyakat. Lelassítottam és elengedtem Seth kezét, nehogy valaki meglássa, hogy hogyan közlekedünk mi a vízben.

            A part szinte üres volt, csak egy-két ember lézengett a homokban.

-         Nem vagy éhes? Ha megszáradtunk, akkor ehetünk valamit a szobában.

Most, hogy mondja, tényleg megéheztem, vagy talán eddig is éhes voltam, csak nem figyeltem rá.

-         Az úszás kicsit kimerített. – mosolyogtam rá – De azért nagyon élveztem.

-         Akkor jó. – adott egy puszit a homlokomra.

Kifeküdtünk egy kicsit a napágyakra, hisz törölközőt nem hoztunk, de olyan meleg volt, hogy talán 10 perc alatt, még a hajam is megszáradt. El tudtam volna itt aludni, a kényelmes székben, a forró napon és a simogató tengeri szellő ölelésében. Elgondolkodva forgattam meg a gyűrűt az ujjamon. Ha ez nem lenne, nem érezhetném a napfényt, és csak fél életem lenne. Ha Seth nem lenne, lehet, már nem élnék, ki tudja…

            Lassan felültünk, és amíg én felettem a kis ruhám, meg a napszemüvegem Seth rendbe rakta a nyugágyakat, aztán kézen fogva sétáltunk fel a szállodába. Csendben maradtunk, egyikünk sem törte meg. Lehet, hogy neki valami mást jelentett, de engem nyomasztott a hallgatás és olyan érzésem lett a liftbe, mintha épp a nekem készített máglya felé sétálnék, önként. A torkom teljesen kiszáradt és a legapróbb zajokat is meghallottam, mint például a lift fogaskerekeinek a kattogását, pedig sok-sokemeletnyi levegő volt a gát köztem és a szerkezet között.

            Seth ment előre és nyitotta ki előttem az ajtót. Egy pillanatra megfagytam, de ahogy a szemébe néztem, úgy véltem eszembe jut az a sok dolog, amire emlékeznem kéne. Meggyőztem magam arról, hogy nem történhet semmi gond és beléptem, mégis, mikor kattant a zár megremegtem.

-         Készítek valami kaját, nem keresel addig egy filmet, amit nézhetünk közben a TV-ben? – kérdezte Seth, rám sem nézve, mert már a konyhában is volt.

-         De, persze. – vacsora a kanapén, filmet bámulva. Veszélytelen és teljesen hétköznapi.

Végignéztem a DVD-ket, amik a polcon sorakoztak. A romantikus vámpírfilmeket azonnal kilőttem, a Harry Potterrel együtt, és a túlságosan csöpögős alkotásokat is. Maradtak a vígjátékok, a romantikus vígjátékok, az akciófilmek és a horrorfilmek. Aztán megakadt a szemem egy zenés-táncos filmen, egy olyanon, amit még nem láttam, pedig ez a kategória volt a kedvencem, így hát levettem a polcról és beraktam a lejátszóba, pont mire Seth visszaért.

            Egy tálcát hozott, rajta pár szendvicset és két poharat. Az egyik pohárban narancslé volt, a másikban viszont az én vacsorám. Azonnal megéreztem, de lenyugtattam magam és nem ugrottam rá a tálcára rögtön. Megvártam míg Seth leül mellém, aztán elindítottam a filmet és az ölembe kaptam a hatalmas poharat a szívószállal. Morbid, nem morbid, de így a legélvezhetőbb filmezés közben.

            Amikor megjelentek az első képkockák, tudtam nem egy új film, de nem írtam le rögtön, hisz pár évvel ezelőtt is közel annyit tudtak az emberek, mint most, a számítógépes trükkök pedig itt nem fognak hiányozni. A szőke főszereplő lány, ismerősnek tűnt, és ahogy a vonaton ülve, egy magazint olvasott éreztem, emlékeznem kéne valamire. Még inni is elfelejtettem, mikor megláttam egy balerinát az újság címlapján.

-         Én ismerek valakit, aki balettozik? – Seth félrenyelt, és a köhögéstől nem tudott azonnal válaszolni, nekem pedig ezalatt feltűnt még valami. Emlékeztem, az előbb emlékeztem, a filmeknél, tudtam mit szeretek és mit nem, és ez határozottan valami, a múltamból! Nem tudom miért, de titkoltam az örömöm, csak ártatlanul vártam, hogy Seth kapjon levegőt.

-         Mi?

-         Ismerős a lány a filmben és a balett sem tűnik idegennek… Talán én is balettoztam? – egyes szám első személyben még közelebbinek tűnt a dolog. Ha fogadnom kéne, azt mondanám, tudok balettozni.

-         Jah, nem. Nem, csak láttuk már ezt a filmet. Azért is csodálkoztam miért megint ezt nézzük.

-         Aha. – miért tűnik ezek szerint számomra hazugságnak az igazság, és valósnak a valótlan?

Visszafordultam a filmhez.

-         Idd meg, még mielőtt kihűl! – bökött tele szájjal a poharamra Seth. Majdnem el is feledkeztem az ebédemről.

Tovább iszogattam és néztem a filmet. Szomorú hangulata volt, mégis ott volt a háttérben a remény érzése, remény a boldogságéra, főleg, mikor a folyton veszekedő balerina és a suli menő csávója kerültek képbe. Köztük biztos lesz valami…

            A főszereplők parázsvitái, és a még magukban is tagadott vonzalmuk megint sikeresen elterelték a figyelmem az ivásról. Ahogy veszekedtek, ahogy pár centiről szidták egymást szinte még a TV-n keresztül is láttam és éreztem a szikrákat. Valami megint megmozdult bennem.

-         Deja vu. – csúszott ki hangosan, mire Seth mozdulatlanná dermedt, láttam a szemem sarkából. A kifejezés ösztönösen jött, és annyira természetesen hangzott, mintha nap mint nap használtam volna. – C’est abominable…* - suttogtam el az első dolgot, amit a nyelvem és a szám közösen, magától formált.

-         Jah, elfelejtettem mondani, hogy tudsz franciául. – tért magához Seth végre. – De ez jó, azt jelenti, hogy kezdesz emlékezni! – vidult fel az arca.

Az arca, vagyis csak az arca, a szeme nem, az aggódást tükrözött.

-         Megmelegítsem? Vagy hozzak másikat? – nézett megint a már félig kiürült poharamra.

-         Jah, nem, köszi. – mosolyogtam én is, bár nem túl meggyőzően.

Inkább a számba vettem a szívószálat és inni kezdtem, miközben a szemem is visszatért a TV képernyőjére.

            Egyre inkább lekötött a film és nem gondolkodtam tovább a fejemben szárnyaló gondolatokra. Egy csapásra, mint elrepült. Zsibbasztó érzés járta át a testem, mikor az utolsó kortyot is eltüntettem a pohárból. Már levenni se tudtam a szemem a filmről, pedig többször rá akartam nézni Sethre, vagy az órára, de nem mozdult egyik tagom se, bárhogy próbáltam. Mint egy szobor, ültem tovább a földön, némán, mert az egyre hatalmasodó zsibbadástól nem tudtam koncentrálni nem hogy a beszédre, még a gondolataimra sem.

            Seth letette a tálcát az asztalra, majd elém guggolt és a szemembe nézett.

-         Sajnálom. Tudom, hogy semmit nem értesz, de hidd el, jobb ez így mindenkinek. Most pedig állj fel!

A testem magától mozdult és azt tette, amit ő kért tőle. Miközben a felálltam, a kezemért nyúlt és úgy csinált, mintha segítene, de valójában nem tett semmit. Miért játszik velem? Nem működött az agyam. Egy ötlet sem fogant meg a fejemben. A testem nem én irányítom és a fejem sem teljesen.

-         Menj a hálószobába. – mondta szomorú hangon, amit nem értettem, nem tudtam hova tenni, főleg nem most. A lábaim pedig lassan, méterről méterre egyre közelebb vittek a helyhez, ahova nagyon nem akartam menni.

Erőlködtem, küzdöttem, harcoltam, de maximum annyit értem el, hogy lassabban lépkedtem, mint általában, ha az én voltam és nem ez a béklyó, ami megkötötte testem, lelkem. 

*ez lehetetlen. 

Bocsi a hibákért, az érthetetlenségekért, és a rövidségért, de itt kellett befejeznem.. ;) 
U.i.: Ezzel a fejezettel átléptük a 100 oldalt Wordben (103) és az 50.000-szót! (52284). ^^