Nyolcadik fejezet – Fiúk

Sziasztok!

Itt az első fejezet, ami már bétázva is van, köszönet érte Myka-nak! :)) (ha hibát találtok, akkor őt dorgáljátok meg! xD)

Többet nem fűzök hozzá, jó olvasást, a következő fejezetet igyekszem minél hamarabb hozni, de most utolsó héten extra mennyiségű dogánk van, szóval, majd meglátjuk! 

Nagyon várom a kommenteket! Pusssz

Ötletem sem volt, hogy mi lehetett olyan nagyon fontos hirtelen Allienek. Amikor felért a lépcső tetejére megtorpant.

-         Jobbra a második. – súgtam oda neki, mire a mondott ajtóhoz lépett, szinte kitépte azt a helyéről, majd berántott a szobába.

Eddig tartott a lendülete, mert az ő szobája is olyan szép volt, mint az enyém, és ez kellőképp ledöbbentette.

-         Hűű… - szerintem is.

-         A tied is ilyen?

-         Hasonló. A szemben lévő szoba az enyém. De elárulnád miért volt szükséges ennyire gyorsan felrobogni ide?

Allie leült az ágyra, én pedig vele szemben a földre, és amíg összeszedte magát, inni kezdtem a kapott vért. Láttam, hogy nem tudja, hogy kezdjen neki, és túl jól ismertem már, így azonnal értettem miről van szó.

-         Stefanról van szó? – bólintott.

-         Nagyon kedves volt velem mikor utolért… és rettentő helyes nem?

-         Eddig Damon tetszett neked.

-         Ő nagyon, hogy is mondjam, szexi, de az csak vonzódás.

-         Nem pontosan értem, mit akarsz ezzel. – ó, dehogy nem tudtam! De imádom Alliet zavarba hozni. Olyan prűd, és vicces hallgatni, ahogy az érzelem témakörről beszél.

-         Hát, amikor Damonra nézek rá, nem épp a gyomrom rándul össze, Stefantól viszont igen.

-         Stefantól felfordul a gyomrod? Nagyon bíztató.

Ekkor esett le Allienek, hogy szórakozom, és rám vetette magát, hogy agyon csikizzen. Mikor már teljesen kifulladtunk a nevetéstől elhallgattunk egy pillanatra.

-         Szerintem te is tetszel Stefannak.

-         Tényleg?

-         Aha.

-         Te meg épp Damon esete vagy.

-         Szívtál valamit? – néztem bele mélyen a szemébe, mint aki a másik pupilláját vizsgálja. – És nekem miért nem adtál?

Újfent sikerült Allie figyelmét elterelnem, de mivel ő már elültette a bogarat a fülemben, az én gondolataimban innentől kezdve, állandóan visszhangzott a kijelentése Damonról. Kopogtattak.

-         Igen? – kérdezte bátortalanul Allie.

Stefan lépett be a szobába.

-         Megfelel a szoba?

-         Persze, nagyon szép. – bólogatott a barátnőm, kissé kipirult arccal, de azt még rá lehetett fogni a sok nevetésre.

-         Akkor le kéne jönnötök egy kicsit a nappaliba. Van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk

-         Oké. – fel is tápászkodtunk a földről, és Stefan nyomában a nappaliba vonultunk.

Damon ott állt, ahol nemrég még én ültem, és most ő kortyolt bourbont. Akaratlanul is eszembe jutottak Allie szavai, és elhatároztam, hogy ki fogom deríteni, igaza van-e.

-         Nos, kezdjünk is neki. Először is a szobátok, innentől kezdve a ti tulajdonotok, mi nem fogunk engedély nélkül berontani.

-         Ő nem fog. – motyogta Damon, de csak én hallottam, mert én ültem hozzá a legközelebb.

-         A házról annyit kell tudni, hogy ne tegyetek benne túl nagy kárt, érezzétek magatok otthon. A pince szinten van egy hűtőláda, abba találtok vért, és ott van lent egy növény is, amihez jobb, ha nem nyúltok. A neve vasfű, vagy verbéna. Számunkra az méreg, legyengít, és fájdalmat okoz bármilyen érintkezés vele. Egy másik pince helységben egy másik növény is van, az a farkasölőfű, a vérfarkasok ellen, az ránk nem ártalmas. – Stefan olyan nyugodt természetességgel beszélt ezekről a dolgokról, mintha teljesen normális lenne ez az egész.

-         Tényleg élnek itt vérfarkasok? – tettem fel a kérdést, ami Damon hülye vicce óta a fejemben motoszkált.

-         Igen – lepődött meg kissé Stefan. – akkor erre is térjünk ki. Tyler Lockwood vérfarkas, de mellettünk áll. A vérfarkas mindig erősebb, mint egy ember, de gyengébb, mint egy vámpír. Teliholdkor farkas alakot ölt, és ha csak megkarcol a fogával, abba belehalsz. – kis megemésztési szünet után folytatta – Él itt még egy boszorkány, Bonnie Bennett, ő sem az ellenségünk. Van még egy vámpír rajtunk kívül, ő Caroline Forbes, a serif lánya, így hát a serif is tud rólunk. Ezen kívül a társaságba tartozik Alaric Saltzman is, aki a gimis töri tanár, de mellékállásban minden természetfelettit ismer. A felesége vámpír lett például. Röviden ennyi.

-         Röviden. – tette hozzá gúnyosan Damon.

-         Ruhákat majd szerzünk hamarosan. Ezen kívül van valami ötletetek, hogy mihez akartok itt kezdeni? Értetek valamihez?

-         A táncon kívül semmihez. – mondta Allie azt, amit én is akartam volna.

-         Ha teljesen tudjátok majd magatokat kontrollálni, akkor van egy ötletem. – kezdett bele Stefan. – A szomszéd városban van egy balett iskola, de nagyon öreg már a tanár. Lehet, hogy felvennének titeket.

-         Ez nagyon jó ötlet! – virult fel Allie, de engem nem villanyozott fel annyira az ötlet.

-         Na, nekünk mennünk kell. – állt fel Damon. – Ne menjetek ki a házból, legyetek szívesek. – tette hozzá úgy, mintha a fogát húznák. – Pár órán belül visszajövünk, addig foglaljátok el magatokat.

-         Oké. – mondtuk egyszerre, majd a két fiú le is lépett.

Allie a könyvespolchoz sétált, de meggondolta magát.

-         Lefürdök. – azzal fel is ment az emeletre, én pedig egyedül maradtam a nappaliban.

A könyvespolchoz sétáltam én is, de egy kötet címét sem fogtam fel. Az agyam folyamatosan azon járt, hogy Amerikában vagyunk, vámpír vagyok, léteznek boszorkányok és vérfarkasok, vannak füvek, amik ezekre a lényekre veszélyesek, és hogy mi lesz ezek után az életemmel.

            Mindig úgy terveztem, hogy kijárom a balettiskolát, majd felvesznek a Nemzeti Színházba, táncolok, ameddig tudok, majd mikor kiöregszem, elmegyek tanárnak, vagy koreográfusnak, és közben meggazdagszom, és találok magamnak egy tuti férjet. Erre most ez az álombuborék egy pillanat alatt kipukkadt.

            A másik dolog, ami a fejembe járt az Allie volt. Vajon ő már tényleg feldolgozta ezt a helyzetet, és elfogadta, hogy nincs mit tenni? Vagy lehet, hogy csak magát hitegeti, aztán egy perc alatt fog összeomlani? A könyvespolc helyett inkább a bárpulthoz léptem és töltöttem egy pohár italt, majd körútra indultam a házban.

            A pincétől a padlásig bejártam mindent, de az alagsorban lévő dolgokon kívül semmi furcsát nem találtam. Épp a padláson nézegettem az ódon bútorokat, képeket és ruhákat, mikor egy zongora hangját hallottam meg, valahonnan lentről. Lassan lementem először az elsőre, majd tovább a nappali felé, aztán a nappaliból nyíló szalonba néztem be, ahol egy zongora állt. Stefan játszott rajta, Allie pedig nem messze tőle táncolt a zenére.

            Ahogy mondtam, kölcsönösen tetszenek egymásnak. Ebből még itt lesz valami.

-         Sejtettem. – szólalt meg egy hang a hátam mögött. Ahogy megfordultam majdnem le is fejeltem Damont.

-         Mit is? – kérdeztem ugyan olyan halkan, ahogy ő beszélt, majd visszafordultam a szalon felé, mintha mi sem történt volna.

-         Hogy Stefannak be fog jönni a barátnőd. – súgta bele a hajamba. Nagyon közel állhatott hozzám, de nem zavartattam magam, sőt, úgy döntöttem el is kezdem kideríteni, hogy Allie is eltalálta-e Damon szándékait.

Kissé félredöntöttem a fejem, így a hajam lecsúszott a nyakamról, ami így egyenesen Damon orra elé került. Primitív egy ötlet, de csak ez jutott eszembe a vámpíros filmekből. Nagyon füleltem, és ezt nagyon jól is tettem, mivel meghallottam, ahogy Damon nagyot nyel, majd eltűnt a hátam mögül. Ez most akkor mit jelent?

            Gondolkozva sétálgattam a házban, és ezzel csak azt értem el, hogy úton, útfélen mindig nekimentem valaminek.

-         Állj meg! – szólt rám Damon hangja, mielőtt neki mehettem volna, egy kis asztalnak, amin egy váza volt. – A gyorsaságod mellé jobb látást is kaphattál volna. – mondta gúnyosan, miközben felém egy szál farmerben.

Nem vagyok az a zavarba jövős típus, de most komolyan össze kellett szednem magam, hogy ne mutassam ki a gondolataimat.

-         Vagy csak épp rólam álmodoztál? – mutatott magán végig, de a nagyképűsége elég ellensúlynak bizonyult a tökéletes testével szemben. Közelebb léptem hozzá, és az orrom már szinte az övéhez ért.

-         Csak szeretnéd… - aztán arrébb lépve kikerültem és tovább mentem a másik irányba a folyosón.

Egyébként majdnem tökéletesen beletrafált, mert nem álmodoztam róla, de tény, hogy körülötte forogtak a gondolataim, de csak a kíváncsiságom és Allie bugyuta megjegyzése miatt. Azt hittem, hogy ez előzővel megfogtam Damont, és egy darabig nem tud majd szóhoz jutni, de tévedtem.

-         Hidd el, te jobban akarod majd. – búgta a fülemben, de mire megfordultam, hogy ellent mondjak neki, már nem volt sehol, helyette viszont előttem tűnt fel Allie és Stefan.

-         Hol jártál? – kérdezte Allie.

-         Körbenéztem a házban.

-         És találtál valami érdekeset? – érdeklődött Stefan.

-         A pincében lévő dolgokon kívül nem igazán. Bár ki tudja, nagy az a padlás, lehet, hogy elbújt előlem ott valami.

-         Felmegyek átöltözni. – azzal Allie le is lépett.

-         Elviszlek titeket vásárolni, ha neked sincs most más dolgod rendben?

Meglepődtem, hogy Stefan mennyivel másabb, mint Damon. Ők ketten, mint ég és föld, vagy tűz és víz, teljesen tökéletes ellentétek.

-         Öh, jó persze, de miből fogunk mi ruhákat venni?

-         A pénzen sose aggódj. – kacsintott rám, majd ő is felfelé indult az emeletre. A lépcsőről még visszafordult. – 15 perc és indulunk.

Ez elég meggyőző indok volt a megmozdulásra, így én is az emeletre siettem, majd be a szobámba. Meglepetés is várt rám, mivel az ágyra ki volt terítve egy hosszú farmer, egy szett fehérnemű, egy póló és az ágy lábánál egy cipő is. Hogy csinálják ezek, hogy mindig van náluk valami női ruha? Felemeltem a nadrágot, ami pont jónak tűnt. És hogy a francba hoznak mindig jó méretet?

            Teljesen elmerülve a gondolataimban, vonultam be a szobához tartozó fürdőbe, és egy pillanat alatt álltam be a zuhany alá. Nagyon jól esett fürdeni, és hajat mosni, teljesen ellazította a testem, kár hogy a gondolataimtól nem szabadított meg. Meg sem lepődtem, na, jó, de egy kicsit, hogy találtam tiszta törülközőt a zuhany melletti akasztón, de örültem, hogy nem kell keresni. Szárazra törültem magam, aztán a szobámban belebújtam a ruhákba, amik, ahogy azt rögtön láttam, pont jók voltak rám.

-         Chessie! – hallottam meg Allie hangját a földszintről.

Jól elment az a 15 perc. Felvettem a cipőt, a hajamat csak kicsit megráztam és már futottam is le a lépcsőn. Lehet, hogy hülyének fognak nézni, hogy télen, nedves hajjal rohangálok, de ez van, nem is fázik a fejem, és különben is, nagyon szeretem, mikor magától szárad meg a hajam.

            Stefan és Allie már a nyitott ajtóban várakoztak, és legnagyobb örömömre Damont sehol sem láttam.

Hetedik fejezet – A terror angyala

Sziasztok!

Bocsi a csúszásért, nem tudtam mit csinálni... :/ Ha tudnátok milyen dühös vagyok! Anyám minden nap eljátssza, hogy csak még 1 órát gépzehessen, és konkrétan onnantól számítva még 4-5 órán át nem vagyok a géphez engedve. Tegnap este is olyan 7-körül ülhettem ide, és csak 10ig maradhattam..

Na mindegy, a lényeg hogy itt vagyok, és a szombati fejezet nem fog csúszni az biztos!

Na pusz, a hibákért bocsi, ez még nem volt bétázva, de innentől lesz! Jó olvasást!

            Damon végig az erdőben vezetett minket, míg nem egyszer csak megritkultak a fák, és előbukkant egy hatalmas, nagyon régi ház. Mindig is hasonlóban akartam élni, bár lehet, hogy csak azért vonzott annyira, mert a szüleim a modern stílust kedvelték. A ház teljesen beleillett a környezetébe, mivel kívülről, szinte mindenhol fa borította. Damon egyenesen a bejárathoz vitt minket, majd kinyitotta az ajtót és belépett rajta, de nem felejtett el minket is beinvitálni. Épp, hogy körül tudtunk bámulni az előszobában, mikor egy hang szólalt meg nem messze tőlünk.

-         Hol a francban voltál Damon?!

Egy magas, szőkésbarna hajú férfi robogott le a lépcsőn, de olyan sebességgel, hogy egyértelművé vált, hogy ő is vámpír. Amikor meglátta a népes társaságunkat megtorpant, majd összehúzta a szemöldökét, és összeráncolta a homlokát.

-         Beszélhetnénk? – nézett sokat mondóan Damonra, majd miután ő bólintott, befele indultak.

-         Várjatok meg itt! – szólt vissza még nekünk még mielőtt eltűnt volna egy ajtó mögött.

Vetettem Alliere egy pillantást, amiből ő rögtön tudta, hogy eszem ágában sincs egy helyben ácsorogni, de volt annyi esze, hogy csak némán próbáljon meg visszatartani. Nem járt sikerrel, ezért inkább ő is velem tartott. Az előszoba után egy folyosó nyílt jobbra és balra is, meg egy lépcső fel az emeletre, szembe pedig a nappali kapott helyet. Miután megnéztem a képeket a folyosón, a kandallóval bevilágított nagyszoba felé vette az irányt. Meglepett, hogy mennyi könyvvel találtam magam szemben hirtelen. Az már kevésbé tűnt szokatlannak egy legénylakásban, hogy a bárpult is itt kapott helyet, sőt annyi itallal volt feltöltve, ami egy kisebb csoport alkoholista 10 éves szükségletét is játszva biztosította volna. Kedvet kaptam inni valamit, ezért közelebb léptem, és tanulmányozni kezdtem a címkéket.

/Damon/

-         Hol voltál? – támadt le rögtön Stefan.

-         Kellett egy kis levegőváltozás.

-         Értem, de azért szólhattál volna.

-         Bocsi anya, majd legközelebb. – vigyorogtam rá, mire csak a szemét forgatta meg.

-         És kik ezek a lányok? Visszatértél az elbájolós énedhez?

-         Hát ez már egy hosszabb történet. Ők újak.

-         Hogy mi? Újak? Mármint, új vámpírok?! Te átváltoztattad őket?! NORMÁLIS VAGY? – kelt ki magából tejesen Stefan.

-         Nyugodj már le. Nem én tettem, így találtam őket.

-         Ja, elmész friss levegőt szívni, és rögtön két új vámpírba botlasz mi?

-         Ilyen az én szerencsém. – a szemforgatásban, most rajtam volt a sor. – Ráadásul franciák. Valami bulira szöktek ki, ahol egy amerikai nő italt adott nekik, majd megölték őket. Itt ébredtek fel Lexingtonban.

-         Megöltek valakit?

-         Jó pár embert, de hamar eltűntem velük.

-         Honnan van gyűrűjük?

-         Él nem messze egy ismerős boszorkány. Még Emily mellett találkoztam vele. Pár információért cserébe megbűvölte nekem a gyűrűket.

-         Mit tudsz még róluk?

-          Érdekes személyiségek, még nem sikerült őket kiismernem, bár az egyikőjüknek ösztönösen jól megy az önmegtartóztatás és gyorsabban fut, mint én.

-         Beszéljünk velük.

Meg se várt, már indult is ki a szobából az előszoba felé, de rögtön meg is torpant, mert a lányoknak hűlt helye sem volt. Úgy éreztem, hogy nem fognak egy helyben maradni. A nappali felé fordultam, Stefan pedig a sarkamban loholva követett. Persze, hogy nem bírták ki, hogy ne nézelődjenek.

            Allie a nappali közepén állt, és megilletődve nézelődött összefont karokkal, Chessie viszont már az italos pult mögött állt, és az üvegeket forgatta.

-         Persze, szolgáld csak ki magad! – vetettem oda kis iróniával, de nem vette magára. Lekapta az egyik üveg bourbont és töltött egy pohárba.

-         Érezd otthon magad te is. – nézett Stefan Alliere. Rosszat sejtek.

Allie leült a fotelbe, mi Stefannal a kanapéra telepedtünk le, Chessie pedig a bárpultra ült fel.

-         Bocsánat, még nem is mutatkoztam be. – kezdte Stefan, és felállt, hogy a lányok elé sétáljon. – Stefan Salvatore.

-         Allie Fouché. – fogott vele kezet a szőke. Majd tovább ment a bárpulthoz és megismételte.

-         Francesca Saint-Justh.

-         Érdekes a neved. Tudod kit hívtak még Saint-Justh-nek?

-         XVIII. század, a terror angyala. – felelte Chessie szemrebbenés nélkül, sőt talán a szája is megremegett egy kissé a mosoly felé.

Stefan nem bolygatta tovább ezt a témát, inkább visszaült a helyére és feltette sorban az összes kérdését, de a végére hagyta a legérdekesebbet.

-         Emlékeztek rá, hogy nézett ki a nő, aki az italt adta nektek?

-         Hosszú fekete haja volt, sárbarna szeme. Kb. olyan magas volt, mint Allie és nagyon megnyerően beszélt. Csinos volt, de egyszerű is, viszont egy hozzá nem illő nagy medálos nyakláncot viselt. – gondolkodott hangosan Chessie.

-         Van ötletem, de nem mernék egyikre sem fogadni. – okoskodott Stefan. Szerintem egy ötlet sem volt.

/Chessie/

            Nem tudtam magamba tartani a fejemben járó kérdést.

-         És most mi lesz?

-         Hogy érted? – kérdezte Stefan, bár nem tudom, nekem elég egyértelműnek tűnt mit kérdeztem.

-         Először is itt maradtok, tanultok, aztán meglátjuk. Stefan, gondolom nem fog zavarni a lányok társasága?

-         Ami azt illeti, ebben az esetben ki kell találnunk valami mesét. Eddig Elenával zaklattak minket, most pedig még több pletykát adunk a városnak.

-         Mi tényleg nem akarunk gondot okozni. – állt fel Allie.

-         És mégis akkor mit akarsz csinálni? – ugrottam le én is a pultról.

-         Bérelhetnénk egy lakást valahol, vagy nem tudom.

-         Mégis miből? – kérdeztem logikusan.

-         Kérhetnél a szüleidtől… - nem hagytam, hogy végig mondja.

-         NEM, ismétlem, nem fogok szóba állni a szüleimmel, főleg nem fogok pénzt kérni tőlük. Örülök, hogy nem lógnak tovább a nyakamon! Pont kapóra jött ez a halál dolog.

Túl gyorsan jöttek ki a számon a szavak. Mindegyik őszinte volt, de amint hallottam mit mondok ki, azonnal tudtam, hogy Allienek mekkora fájdalmat is okozok. Azonnal könnybe lábadtak a szemei, majd egy pillanat alatt eltűnt a szobából, és csak a nyitott ajtó jelezte, hogy a házat is elhagyta.

            Azonnal rohantam volna utána, de Damon az utamba állt. Küzdöttem ellene, de akkorra már Stefan rég Allie után indult, engem pedig Damon érvei állítottak le végül.

-         Itt maradsz! Stefan hamarabb megtalálja, mint te, és ő ráadásul kevésbé veszélyes a társadalomra.

-         De meg kell neki mondanom, hogy sajnálom.

-         Majd megmondod, ha visszaért.

Türelmetlenül kezdtem el fel s alá járkálni a szobában.

-         Miért nem értek még vissza? Ugye nem eshetett bántódásuk?

-         Ki tudja, szaladgál itt egy két vérfarkas. – mondta egy csepp érzelem nélkül Damon.

-         Komolyan?

-         Aha, bár ilyenkor körülbelül ártalmatlanok.

-         Körülbelül?

-         Aha. Nem tudnak harapni, vagy ha mégis, akkor az nem lesz halálos.

-         Te egyáltalán nem aggódsz értük?

-         Nem. És neked se kéne. Csak engem bosszantasz vele.

Hát ez így kiverte nálam a biztosítékot.

-         Bunkó.

-         Köszönöm. – azt hittem rosszul hallok. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a világ legszemtelenebb embere, de itt az élő, vagyis holt, tökmindegy, bizonyíték rá, hogy tévedtem. – Ha dühöngeni készülsz, akkor az okozott kárért velem számolsz el. – kacsintott rám látva a kiakadásomat.

Hát köpni-nyelni nem tudtam, de ahogy szépen lassan összeszedtem magam, visszavettem a nyugodt hangnemem, és úgy kérdeztem.

-         Hol fogok aludni? – meglepte, ahogy kérdeztem, de gyorsan viccet csinált az egészből.

-         Hát alhatsz, vagyis alhattok velem, de ha Allie akar, akkor alhat Stefannal is.

-         Komolyan kérdeztem.

-         Komolyan mondtam.

-         Nagyon vicces, szóval?

-         A kanapé elég nagy?

Egy fél pillanatig elgondolkodtam. Ekkora házban nincs több hálószoba? Most ezt viccnek szánta, vagy komolyan mondta? Most tényleg, mit reagáljak?

-         Nyugi vicceltem. – röhögte el magát Damon. – Emelet, balra a második ajtó. - kétkedve néztem rá. – Tényleg. Az én szobám balra az első. Ha esetleg meggondolnád magad. – vigyorgott tovább. – Jobbra az első Stefané, és a második lesz Allieé. Megfelel? – megpróbált komoly képet vágni.

-         Felmehetek?

-         Nyugodtan.

Kíváncsian indultam el a lépcső felé, de a kiélesedett hallásomnak hála, még hallottam mit morgott az orra alá Damon.

-         Ez érdekes lesz…

Nem tudom mire értette, de nem kérdeztem vissza, inkább megtartottam magamnak ezt az információt, hátha egyszer még a hasznomra válik.

            Az emeletre érve nem engedtem a kíváncsiságomnak és nem néztem be a többi szobába, csak a bal oldalt lévő második ajtó kilincsére helyzetem le a kezem. Lassan nyitottam be a szobába, és meglepett, amit ott találtam. A házban mindenhol a sötét színek dominálnak, de ez a szoba elegáns, világos és gyönyörű volt. Az ágyhoz léptem, és végigsimítottam a szatén ágyneműn, ami olyan tisztának tűnt, mintha még sosem használták volna.

-         Tetszik?

-         Elmegy.

Egész őszintének tűnt Damon rövid nevetése.

-         Akkor jó. Allie visszaért.

Miért nem ezzel kezdte? Azonnal rohantam le a lépcsőn, aminek az aljában Stefan oldalán ott állt a legjobb barátnőm kisírt szemekkel. Vagy öt lépcsőfok távolságról elrugaszkodtam és a nyakába ugrottam.

-         Na, haragudj, én nem akartalak megbántani! Tudod, hogy milyen egy érzéketlen tuskó vagyok, de ez nem mentség. Sajnálom. – hadartam le egy szuszra.

-         Nyugi, már kezdem megszokni.

Erre már csak egy bocsánatkérő mosollyal feleltem.

-         Chessie mutasd meg Allienek a szobáját légy szíves. – mondta Stefan, aki az ég tudja honnan gondolta, hogy már kiismerem magam a házban, de természetesen rábólintottam, és már indultunk is volna fel. – Várj! – szólt utánunk. – Reggeli. – azzal a kezembe dobott egy Mystic Falls Hospital feliratú 0-s vércsoportú tasakot.

-         Honnan tudod?

-         Allie mondta.

-         Köszönöm. – ugyan ezt üzente a kaparó torkom is, de további hálára nem volt időm, mert már Allie teljes erőből húzott fel a lépcsőn. Vajon mi lehet olyan sürgős?

u.i: Chessie szobája a plusz képeknél. ;)

Helyzet

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem vagyok biztos a holnapi frissben, mert nagyon sok időt elvett tőlem a rókavadászat utolsó fejezete, ráadásul holnap (kedd) töri tz-t írok, aminek 95%osnak kéne lennie, ahhoz, hogy megkapjam év végén a 4-est, szóval szurkoljatok, de én reggel azért feketébe megyek iskolába, jelezvén, hogy gyászolom a töri 4est.... :// 

Délután, amint hazaérek nekiülök a fejezetnek, és igyekszem estig megírni és fel is rakni, de ha nem jön össze, akkor ahogy tudom pótolom majd.

Pussz, jó éjt/szép napot nektek! <3

Hatodik fejezet – Szabadon

Na hát sziasztok!

Ma reggel jutott eszembe, olyan 6kor, hogy hoppá, ma ide kéne feltenni egy új fejezetet, szóval olyan 2 és fél óra alatt össze is hoztam! :)) Jó hír, hogy ezek után már lassan vége a bevezetésnek, mert megérkezünk Mystic Fallsba, ahogy egy percig nem lehet béke és nyugalom. 

Na nem is mondok többet, a hibákért bocsánat, nem olvastam át.. :/ :S

Pussz jó olvasást!! :)

A napfény teljesen elvakított, és a melegét is éreztem, de nem égetett úgy, mint először. Lassan nyitottam fel a szemem, így szoktatva hozzá az erős fényhez. Mikor már nem zavart a lemenő nap sugara, annyira élveztem a szabadban körülnézni, mint még soha semmit. Minden új volt, élesebb, pontosabb, közvetlenebb világosban, és a kedvem is egy csapásra jobb lett.

-         Allie, gyere ki te is! – szóltam vissza a szobába, ahol ő még mindig az árnyékban állt.

-         És ha az enyém nem működne?

-         Emlékezz mit mondtál ma délelőtt… Én hallgattam a tanácsodra.

Láttam az arcán, hogy pontosan tudja, mire gondolok, de tovább dolgozott benne a bizalmatlanság. Azt akartam, hogy itt álljon mellettem ő is. Kirángathattam volna, de nekem az kellett, hogy ő magától jöjjön ki.

            Míg néztem őt az ajtóban, valami megmozdult a szemem sarkában. Egy fiatal pár sétált felénk gőzölgő kávéval a kezükben, mit sem sejtve arról, hogy az életük most egy hajszálon függ. Keresni akartam gyorsan valami megoldást, de az magától jött. Nem vettem levegőt. Ez az apró cselekedet annyira egyszerű és logikus volt, hogy meglepődtem, eddig miért nem jutott eszembe. Nem éreztem meg a szagukat, csak a vértől pirosas arcuk csábított már, viszont Allienek nem volt ideje felkészülni. Az ajtóban állt és csak egy pillanatig tartott, míg a pár elsétál a nyitott szobánk előtt, de Allienek ennyi idő is elég volt, hogy megérezze a vér illatát. Egy pillanat alatt pergett le a fejemben a forgatókönyv, miszerint Allie kiront a szobából, ráveti magát a párra, villámgyorsan megöli őket, majd a torkuknak esik, és kiszívja a vérüket az utolsó cseppig, de nem ez történt.

            Ugyanis Damon is ott állt a szobában Allie mögött, és még azelőtt erősen elkapta a karját, mielőtt kiszaladhatott volna a szabadba. A pár ebből semmit sem vett észre, vidáman sétáltak tovább, szürcsölték a forró kávét és élték tovább az életük. Amint befordultak a sarkon visszamentem a szobába és lerogytam az egyik székbe. Vámpírlét ide vagy oda izgulni még tudok.

-         Jól vagy? – kérdezte Damon

-         Rohadtul nem vagyok jól, de tök mindegy, mert úgysem tudok mit csinálni. A fene se akart Amerikába jönni vért szívni, és gyilkolni.

-         Most nem gyilkoltunk. – szólalt meg Allie.

-         Nem rajtad múlt. – nagyon keményre sikerült ez a kijelentés, de mélyről jött és igaz volt és ezt Allie is tudta, mert nem szólalt meg többet.

-         Nem fogsz többet ölni. Hacsak nem saját elhatározásból teszed majd.

-         Mi van? – ebből a mondatából egy kukkot sem értettem.

-         Ha egyszer meg tudtál állni, mint most, hogy nem vettél levegőt, innen már nem sok idő, míg azt is megtanulod, hogy lélegzés közben, hogyan viselheted el az emberek illatát. Ha ezt eléred, akkor onnan már csak a szabad akaratod szab csak határt a vérengzésednek.

-         Nálad ez így ment?

-         Az én történetem egészen más… - merengett el egy pillanatra Damon tekintete, de csak én vettem észre, Allie a háta mögött ült.

Damon is látta, hogy feltűnt a kis közjáték, ezért hozzátette.

-         Majd elmesélem, de előbb hozok valamit enni.

-         Honnan?

-         A kórházból. – hát persze, vérbank! Hogy ez eddig, hogy nem jutott eszembe?! – Ígérjétek meg, hogy addig itt maradtok a szobában!

-         Persze, itt maradunk. – találta meg újra a hangját Allie, talán már megemésztette a visszaszólásom. – Nem hiszem, hogy ha kimennénk, akkor nem ölnék meg senkit. Jobb ez itt.

-         Nézheted így is. – Hagyta rá Damon, majd egyedül hagyott minket a szobában.

Allie nem nézett rám, csak az ágyra felhúzott lábait bámulta. Nekem kellett megszólalnom, hisz én bántottam meg őt, még akkor is, ha igaz volt minden szavam. Leültem elé a földre törökülésbe, és így automatikusan rám nézett.

-         Sajnálom. – mást nem tudtam mondani.

-         Tudom.

Kis szünet következett, nem tudtam, hogy még mit kéne mondanom, egyáltalán mi bántja még.

-         Te miért tudtad megállni? – bökte ki végül. – Neked mindig, minden, olyan egyszerűen sikerül! Ami nekem sok óra gyakorlás, az neked 2 perc alatt sikerül. Most is, egyedül voltál, és még csak rájuk sem mozdultál. – hát ez böki a csőrét…

-          Azért tudtam megállni, mert én már messzebbről láttam, hogy jönnek. Több ház távolságból nem éreztem a szagukat, és elég volt ennyi idő rá, hogy kitaláljam, az a megoldás, hogy nem veszek levegőt, de előtted csak hirtelen feltűntek, ráadásul közelről. Semmivel nem vagy rosszabb, mint én tudod jól! És az sem igaz, hogy nekem minden egyszerűbben sikerül. Gondolj bele abba, hogy például, te mennyire sikeresebb vagy a kapcsolatok terén. Sok barátod van, mindenki szeret, és több komolynak mondható kapcsolatod is volt már az életben. Nézz rám, nekem rajtad kívül egy barátom sincs, vannak, akik bírják a stílusom és elnevetgélnek velem, és vannak, akik félnek tőle, hogy legközelebb ő velük szúrok ki. És hozzáteszem, a fiúk, akikkel jártam, hát egy sem magamért kedvelt, mert mind a nadrágjában tartotta az eszét.

Ahogy elhadartam a mondanivalóm, ami már régóta élt bennem elnyomva, rögtön jobban éreztem magam, Allie szemében pedig mély megdöbbenést láttam.

-         Többet kéne őszintén beszélgetnünk. – mondta kis idő elteltével.

-         Egyet értek. Most már tényleg csak mi maradtunk egymásnak, nem veszhetünk össze.

Allie is lecsúszott az ágyról a földre, hogy megölelhessen, aztán beszélgetni kezdtünk, mint a „régi szép időkben”, amikor még emberek voltunk, és addig meg sem mozdultunk, míg ki nem nyílt az ajtó, és Damon be nem lépett rajta.

            Egy fekete zacskó volt a kezében, ami teljesen átlagosnak tűnt volna az utca emberének, de aki tudta, hogy Damon egy vámpír, az rögtön kitalálhatta, hogy mit rejt a sötét csomag.

-         Vacsora! – hülyéskedett Damon, miközben kipakolta az asztalra szatyor tartalmát. – Első lecke, minden vércsoportnak más az íze, így ma kiderítjük melyik a kedvencetek. Van itt A-s, B-s, AB-s, 0-s is. – mondta, miközben kibontotta az egyik tasakot, és két pohárba öntötte a tartalmát.

Ahogy néztem, hogy úgy folyik a vér, mint a sűrű vörösbor, akkor vettem csak észre, hogy nem veszek levegőt. Allie már magához is kapta az egyik poharat, és le is döntötte a tartalmát. Megláttam, hogy Damon engem méreget, talán furcsállja, hogy nem viselkedtem úgy, mint egy vadállat a vér láttán. Úgy döntöttem bizonyítok.

            A másik pohárért nyúltam, lassan a számhoz emeltem, majd egy kicsit kortyoltam. A vér íze semmihez sem volt hasonlítható. Egyszerre volt sós és édes is és jólesően simogatta végig a kaparó torkomat, de megálltam. Egy pillanatra lejjebb eresztettem a poharat, hogy meg tudjam nézni, ez melyik vércsoportba tartozott. AB-s volt, de az érdekesebbnek bizonyult, ahogy Damon nézett rám. Vártam a csodálkozást a tekintetben, és meg is találtam, de a félelem, és a gondterheltség nem tudom miért merült fel benne, de még nem akartam megkérdezni. Szép lassan elkortyoltam a pohár tartalmát majd jött az A-s vér, majd a B-s és végül a 0-s.

-         Na, melyik volt a legfinomabb? – kérdezte Damon.

-         A B-s. – felelte Allie.

-         Nekem a 0-s ízlett a legjobban. – mert az utolsó tényleg messze a legjobb volt a többi után.

-         Akkor legközelebb megnézzük, hogy a negatív, vagy a pozitív a finomabb-e.

Damon kidobta az üres tasakokat, mi pedig jóllakottan feküdtünk le az ágyakra. Már épp csukódott volna le a szemem, mikor eszembe jutott, hogy Damon tartozik nekünk még egy „esti mesével”.

-         Azt mondtad, elmondod a te történeted. – megforgatta a szemét, de nem ellenkezett.

-         Röviden mondom el, mert 150 eseményeit sokáig lehetne mesélni. 1864-ben kezdődött minden, mikor feltűnt az életünkben egy Katherine Pierce nevű nő. A házunkba költözött és elcsavarta az öcsém fejét és az enyémet is. Elérte, hogy versenyezzünk értem, majd mindkettőnket egyszerre kezdte el szédíteni. Katherine vámpír volt, de mi eltitkoltuk ezt mindenki elől. Beleszerettünk. Amikor a város lakói úgy döntöttek, megölik az összes vámpírt, Katherinet is meg akarták ölni, de helyette mi haltunk meg, vámpírvérrel a szervezetünkben. A nagy csata után ott álltunk egyedül, vámpírként, úgy tudván, hogy Kath meghalt. Az öcsém hazament az apánkhoz, de megölte, ivott a véréből, így teljesen vámpírrá vált, és engem is rávett, hogy a halál helyett az örök életet válasszam, pedig inkább haltam volna meg. Innentől külön váltak az útjaink, csak néha tűntem fel, hogy megkeserítsem Stefan életét, egyébként pedig boldogan irtottam a népet, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a hely ahol megölték a vámpírokat rejtett egy búvóhelyet is, és valószínű, hogy az összes vámpír ott várja a kiszabadítást a mai napig. Visszatértem Mystic Fallsba, és ott találtam Stefant is, aki meglelte Katherine hasonmását, Elenát. Itt csak annyit mondok el, hogy Kath sosem volt a búvóhelyen, 150 évig vidáman élt valahol, és velünk nem is törődött. Aztán jöttek a bonyolult és misztikus események. Volt benne boszorkány, várfarkas, vámpír és halhatatlanná tevő gyűrű is. A lényeg, hogy egy átok megtöréséhez kellett volna a hasonmás, de ennek az lett a vége, hogy Katherinet megöltük, viszont Elena átváltozott vámpírrá, és nem bírt tovább velünk maradni, elszökött az egyik legidősebb vámpírral, és most él valahol boldogan, az átok pedig továbbra is működik, úgy ahogy kell.

-         Mi ez az átok? – ez tűnt a legérdekesebbnek.

-         A nap és a hold átka, arról szól, hogy a vámpírok elégnek a napon, a vérfarkasok pedig csak teliholdkor változhatnak át. Ha vámpír töri meg, akkor szabad a napfényben járás, ha várfarkas, akkor ők bármikor átváltozhatnak, de most már egyik sem jöhet létre, hisz nincs emberi hasonmás, aki kell az átok megtöréséhez.

Sok gondolkodni valót adott Damon 150 évnyi kalandja, és ha jól odafigyeltem, akkor talán még nyerhetek is valamit ebből a történetből. Ki tudja?

-         Mikor indulunk? Kíváncsi vagyok már erre a Mystic Fallsra.

-         Akár mehetnénk most is. – vonta meg a vállát Damon – Már lement a nap.

Gyorsan rendet raktunk a szobában, és felvettünk valami normális ruhát, hogy ha véletlen összefutnánk valakivel, akkor se legyünk annyira feltűnőek.

            Damon kinézett az utcára, mielőtt minket is kiengedett volna, aztán gyorsan átmentünk az út túloldalán kezdődő erdőbe és onnan is körülnéztünk.

-         Egy szabály van most csak. Ne maradjatok le! – azzal megfordult és futni kezdett be az erdő sűrűjébe.

Allievel egymásra pillantottunk, majd mi is futni kezdtünk. Gyengén, de éreztük Damon szagát, így kicsit begyorsítva hamar utol is értük.

-         Nem rossz. – szólt hátra. – Meg tudtok előzni? – hátra fordult egy féloldalas vigyorral a képén, én pedig elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, én megelőzöm!

Allie is begyorsított, de elég volt hozzá 4-5 lépés, hogy tudjam, gyorsabb vagyok nála, és ez önbizalmat adott. Damon nagyon gyors volt, és Allie csupán pár lépésnyire mögé tudott felzárkózni, de mindenki legnagyobb meglepetésére pár megnyújtott ugrással fej-fej mellé zárkóztam fel, sőt néhány pillanatig talán még előtte is jártam.

-         Lassítsunk. – szólt Damon, és fokozatosan emberi tempóra váltottunk vissza. Damon rám nézett, mintha mondani akarna valamit, aztán mégsem.

Megálltunk az erdőben valahol, de hogy hol, és minek, azt nem tudtam.

-         Itt kezdődött minden. – szólt halkan Damon – Azok a romok, a régi házunkhoz tartoztak még rég. – mutatott pár falmaradványra a bokrok között, aztán továbbsétált. Nem messze megállt egy gödör szélénél.

-         Ez itt annak a rejtekhelynek a bejárata, ahol a vámpírok éltek 150 évig. Ha egyszer bemegy egy vámpír, többet nem jöhet ki, hacsak egy boszorkány nem segít rajta.

Automatikusan hátraléptünk a gödör szélétől, és akkor esett le a tantusz.

-         Ez már Mystic Falls?

-         Üdv nálunk. – villantotta ki a fogait Damon.