Huszonötödik fejezet – Szökés 2.

Sziasztok!

Bocsánat, megírtam már délután 4-re de kb. déltől nem volt internet egészen mostanáig.. :( :/ Bétázva nincs, bocsánat a hibákért és a hülyeségekért! Köszönöm az előző és a jövendőbeli kommenteket! <3

Nem húzom az  időt, bocsánat még egyszer! Pusz<3

/Damon/

            Tyler csak akkor állt le a kötekedéssel, mikor hátat fordítottam neki és otthagytam egy közeli és nagyon hangos fékcsikorgás miatt. Egy pillanatig olyan volt, azt éreztem, mintha Chessie lenne bajban, de mire odaértem, ahol a friss féknyomok voltak, már nem találtam senkit. Se vért, se autót. Lehet meg tudott állni a sofőr.

-         Te meg hová menekülsz? – hallottam meg Tylert magam mögül és így elszállt az a röpke remény is, hogy talán nem tudott, vagy nem akart követni.

Megforgattam a szemem, aztán a lehető legnyugodtabban válaszoltam.

-         Tudod mit? Folytassuk ezt az egészet Chessie jelenlétében. Talán ő majd magyarázatot ad minden hülye kérdésedre.

Meg se kérdeztem, merre kell menni, hisz eleget figyeltem a Lockwood nyaralót, ahhoz, hogy akár csukott szemmel is pontosan lerajzoljam. De én csak a házig menetelhettem, a küszöbnél meg kellett állnom, amit Tyler sem felejtett el jelezni egy gúnyos vigyorral. Idegesítő ez a gyerek, nagyon idegesítő, gondoltam, ahogy egy szó nélkül bement és becsapta maga mögött az ajtót.

            Erősen hallgatóztam, de semmi nem szűrődött ki a házból. Mi történhet? Fel alá kezdtem el járkálni a bejárat előtt, és így majdnem belém rohant a kifelé igyekvő Tyler.

-         Mi van? – kérdeztem, miközben megragadtam a vállát, hogy csak rám tudjon nézni.

-         Chessie eltűnt. – mondta szinte úgy, mintha nem is ő lenne, csak egy üres Tyler bábu.

-         Mégis hova? Nem hagyott levelet vagy bármit? Nincs semmi nyoma? – próbáltam valamire használni is a fejét, ha már neki önmagától nem ment.

-         Nem tudom… Mindene bent van, és levelet sem hagyott. Olyan mintha itt lenne, de még sincs sehol. Kerestem.

-         Áh, használhatatlan vagy. – mondtam dühösen, de közben már eszembe is jutott, mit kéne tenni.

Az erdő felé indultam, arra, ahol vitatkoztunk Tylerrel, és egyenesen rajtoltam el a háztól, így nem kellett sok, hogy megérezzem a fák közt az illatát. Tudtam, hogy valaki hallgatózik! De ennek is most csak félig örülök, mert minden, amit hallhatott mellettem szólt és Tyler ellen, viszont ezzel úgy megbánthattuk, hogy úgy döntött elmegy. Remek, nincs Tylerrel, francba, nincs velem sem. De akkor merre?

            Újra arra indultam, ahol a jelek szerint egy kocsi majdnem elütött valakit. A forgalom gyér volt, ezért meg tudtam nézni, hogy milyen nyomok vannak az úttesten és a járdán. Hülyének néztek volna az emberek, ha látják, hogy a földön térdelek és szaglászom a havat, de nem volt hiába, mert jól sejtettem. Chessiet ütötték el majdnem, és a szagok alapján egy pasi lökte félre az útból, aztán együtt távoztak.

-         Mi a francot csinálsz? – kérdezte Tyler. Hát őt meg még hogy a fenébe nem ráztam le? Ha még sokáig lábatlankodik, esküszöm, kitépem a szívét, bárkiért is dobog az még.

-         Megkeresem. – ennél az egyszavas válasznál többet nem húzhatott volna ki most belőlem, mert már indultam is a lábnyomok után.

Nem volt nehéz követni az egymás mellett lépkedő magassarkú és bakancs nyomait, főleg, hogy egy kis illat is maradt hátra utánuk, amit követhettem.

/Chessie/

            Seth sem mondható határozatlan embernek. Ahogy rábólintottam az útra, azonnal fel is pattant a kanapéról, kivette a kezemből a bögrét és a konyhába ment, hogy elmosogassa. Már csobogott a víz, mire ezt felfogtam.

-         Te mindig ilyen házias vagy? – mentem utána vigyorogva. Engem is felvidított a jókedve.

-         Kénytelen vagyok rendet tartani ott, ahol nem én lakom.

-         Miért, van valahol saját házad?

-         Van. – hát nem vitte túlzásba a választ.

-         És miért nem ott élsz? – erre a kérdésre még annyit sem kaptam válaszul, mint az előbb, csupán egy sokatmondó pillantást. – Értem, bocsi.

-         Semmi gond.

Nem lehet egyszerű az élete. Feladja mindenét egy olyan dologért, amit nem is ő követett el. Elhagyja a házát, magányosan menekül és bujdokol. Buck is biztos jó, hogy vele van, de megértem, miért örült annyira a társaságomnak. Egyre jobb ötletek tartottam ezt a szökést vele.

            Amint a bögrék a helyükre kerültek, Seth felcsatolt egy pórázt Buckra, felkapott egy hátizsákot az ajtó mellől, majd engem is kézen fogott és a hátsó ajtóhoz húzott.

-         Hogy… - akartam kérdezni, de Seth elhallgattatott.

-         Valaki van a ház előtt. – tátogta hang nélkül én pedig sejtettem, hogy Damon az.

Nem tud bejönni, míg be nem hívják, de mindent hallhatott, legalább az uticélt ugyan úgy nem ismeri, mint én. A házban nagyobb biztonságba lennénk, de ha Tyler is úton van már, akkor ő gond nélkül bejöhet.

            Seth vérbeli profiként osont ki velem hátul, és még Buck se csapott olyan zajt, mint ahogy azt a kutyák szokták. A ház mögött egy motoros szán állt. Megint kérdezni akartam, de idejében befogtam a saját szám és eltettem a hangomat későbbre. Seth rátette a zsákját a szánra, majd tolni kezdte befelé a jégen és minél távolabb a háztól. Nem tudtam, hogy segítsek, ezért legalább Buckot kivettem a kezéből. Sose volt kutyám, pedig nagyon akartam egyet. Amikor már más ember nem tudta volna megmondani honnan indultunk Seth felszállt a szánra és engem is maga mögé ültetett.

-         Buckkal mi lesz? – kérdeztem még mindig halkan, mire Seth csak lekapcsolta róla a pórázt, aztán beindította a motort és az okos husky könnyedén futott mellettünk.

A nagy hóviharnak hála sokan ültek ma ugyan ilyen motoros szánon, ezért egyáltalán nem voltunk feltűnőek, miután elhagytuk a tavat és a környékét. Nem tudtam, hova megyünk, de tagadhatatlanul hosszú ideje most éreztem magam a legjobban. Szabad, gondtalan és vidám voltam. Egészen a legközelebbi reptérre mentünk, amivel ma már nem is tudom hanyadszorra sikerült meglepni.

-         Nem követett. – vigyorodott el Seth is, ahogy leszállt és újra megkötötte Buckot. – Várjatok meg itt, két perc és visszajövök. – a kezembe nyomta a pórázt és már itt sem volt.

Buck jól nevelten leült a lábam mellé, és csak a tekintete vágyakozott a gazdája után. Igaz lehet, amit az állatokról mondanak, hogy jobban szeretnek az embereknél, és ők még ráadásul a nap huszonnégy órájában őszinték is és nem titkolnak semmit. De ahogy Seth is ígérte, hamar visszajött.

-         Megszereztem mindent. Buck, sajnos nem tarthat velünk. – kivette a kezemből a pórázt és egy srác kezébe nyomta, akit csak most láttam meg. – Légy jófiú, és akkor hamar visszajövök érted. – megsimogatta még egyszer, aztán a fiú kezébe adta. – Vigyázz rá!

-         Mint mindig. – vigyorgott a srác, majd rám nézve hozzá tette – Jó utat! – aztán már ott sem volt. Buck még egyszer hátranézett, aztán ügetett az új bébiszittere mellett.

Kicsit elszomorodtam, mert alig pár óra alatt beleszerettem ebbe a kutyába és reméltem, hogy sokáig lehet még velünk, de tény, hogy a repülés nem tesz jót a kutyáknak.

-         Nem lesz baja? – kérdeztem rá, mikor már a reptéren belül voltunk.

-         Nem. Tom jó gyerek, már sokszor vigyázott nekem Buckra, sőt elviekben a rendőrök úgy tudják, a kutyát neki küldték el az eltűnésem után, így az a gyanús, ha nincs ott. Hiányozni fog, de jól lesz, kedvelik egymást. – mosolyodott el.

Elnézelődtem a reptéren és próbáltam kitalálni, hogy melyik géppel is megyünk, mikor eszembe jutott valami nagyon fontos, amitől még a lábam is földbegyökerezett.

-         Seth, nekem nincsenek papírjaim. – suttogtam, hogy a mellettünk lézengők ne hallják meg.

-         Sejtettem. Nyugi, nem lesz rá szükség. – most már tényleg semmit nem értettem, de megint csak kézen lettem fogva és nem tudtam kérdezősködni.

Egy személyzeti bejáróhoz mentünk, ami számkódos zárral volt ellátva és igen csak megdöbbentem, mikor a Seth által beütött számokra a kis lámpa zöldre váltott, az ajtó kattant egyet és már be is tudtunk menni. Ahogy beléptünk beleütköztünk egy férfibe. Azt hittem, itt a vége a kalandnak, és most küldenek ki minket a reptérről, de mikor a pasi a kezét nyújtotta, rájöttem, hogy valami megint nem stimmelt az elméletemben.

-         Brad Collins. – mutatkozott be.

-         Francesca Saint-Justh. – viszonoztam a kézfogást, de nem értettem az ég egy adta világon semmit! – Seth, elmagyaráznád, mi folyik itt? – fordultam végre hozzá, de nem a várt választ kaptam.

-         Később, most sietünk. – kacsintott, majd Brad után indultunk egy folyosón.

Folyosó folyosót követett, ajtó, ajtót, míg végül egy furcsább alagútba nem értünk. Szinte teljesen sötét volt és fel alá rohangáltak benne az emberek így talán észre sem vettek minket. Ahogy kiléptünk a folyosóról egy alacsony szobába találtam magam, ahol mindenhol bőröndök sorakoztak.

-         Ez a csomagtér? – esett le végül a tantusz. Csak két hatalmas vigyort kaptam válaszul.

-         Arra menjetek, a végén találtok mindent, amit megbeszéltünk. – Brad Sethnek beszélt. – Jó utazást és mi nem is találkoztunk. – Azzal már ott sem volt.

Seth elindult a mondott irányba és a csomagtér végében megértettem mi volt az, amit megbeszéltek.

            A földön két párna volt lerakva ülőhely gyanánt és azt hiszem a köztük álló hűtőtáska is ránk várt.

-         Ezt mind 5 perc alatt szervezted meg? – néztem hatalmas szemekkel.

-         Nyugodtan mondhatod, hogy jó vagyok. – huppant le Seth az egyik párnára.

-         Kimondom, ha lejutottunk erről a gépről. Ott is van ismerősöd, ahová megyünk? – feljutni lehet egyszerű volt, no de le is ilyen könnyű lesz?

-         Már meg van beszélve. Éhes, szomjas nem vagy? – nyitotta fel a hűtőtáskát.

-         Szomjas. – minden ember szomjas lenne egy ilyen rohanás után, így hát, ha embert játszom, innom kell valamit.

-         Víz, jeges tea, narancslé?

-         Tea. Ki volt ez a Brad?

-         Régen dolgoztam reptéren és ismerek egy-két embert. Őt például kihúztam egy galibából, így jött nekem eggyel.

-         Remélem sok helyen dolgoztál és sok feneket mentettél meg az alapos rugdosástól. – én is leültem a párnámra és elvettem a felém nyújtott teát.

-         Van egy pár. – Seth egy szendvicsnek állt neki.

Egy pár percig csendben ettünk aztán úgy éreztem próba szerencse, rákérdezek megint az utazásunk végső céljára.

-         És hová is visz minket ez a gép?

-         Majd megtudod.

-         Mikor?

-         Ha leszállunk.

-         És az mikor lesz?

-         Soká, úgy kb. 6785km múlva. – majdnem kiköptem a teát.

-         Micsoda? Majdnem 7 ezer kilométer? Hova megyünk? Ausztráliába?

-         Nem, de meleg hely lesz és pont jó, hogy kikapcsoljunk egy kicsit.

-         És meddig leszünk ezen a messzi helyen? – még mindig lövésem sincs hová megyünk.

-         Ameddig csak akarsz, addig maradunk.

Úgy tűnik Seth számára nincs lehetetlen. Megszervezett pár perc alatt egy ingyen utazást valami messzi és meleg helyre, ahol addig maradunk, ameddig én akarom. Nem tudom, honnan vannak a kapcsolatai, honnan lesz majd ruhánk, kajánk vagy pénzünk, de nem kételkedem benne, hogy ő már mindent előre kigondolt és minden simán fog menni.

            Miért nem lehet minden pasi ilyen? Jó képű, találékony, talpraesett, vicces, kedves, rejtélyes és kétség kívül rettentő bátor. Ember létére nem fél a repüléstől, hogy itt nincs légzőkészülék, biztonsági öv, még ülés sem, sőt nem tart tőle, hogy lebukunk utazás előtt, közben, vagy után, és biztosan nem kételkedik benne, hogy ha megérkezünk is minden rendben lesz.

            Egyszer csak felzúgott a gép, és éreztem a nyomást a testemen, ami jelezte, hogy felszálltunk. Nemsokára egyenesbe állt a gép, és egy-két apróbb rázkódástól eltekintve egész úton nem történt semmi. Seth kirakott a táskájából pár könyvet, sőt legnagyobb meglepetésemre még egy laptopot is, amin filmet is lehetett nézni. Nem nagyon beszélgettünk, inkább félig elfeküdve néztünk egy vígjátékot, majd egy akciófilmet, és mikor a laptop feladta és lemerült Seth is elaludt. Én csendben a kezembe vettem az egyik könyvet és olvasgatni kezdtem, egészen addig csöndben is maradtam, míg meg nem kezdte a gép a leszállást.

-         Seth! – bökdöstem meg óvatosan a vállát – Szállunk le. – ki is nyitotta a szemét, és pakolászni kezdett, a gép pedig egyszer csak egy kisebb ütődéssel földet is ért, valahol 6785km-re Cleveland-től.