Harminckettedik fejezet – Fogságban

Sziasztok!

Nah, örülök, hogy mindenki örült a díjaknak, és meglepett, hogy sokan írtak a díjhoz, többen, mint a fejezethez... -.-" Igazából mindegy, de most nagyon kérek mindenkit, hogy írjon 1-2 gondolatot, mert ez a fejezet nagyon gyorsan íródott meg, mert szinte csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Kíváncsi vagyok, nektek tetszik-e, és légyszi ne csak azt nézzétek, hogy most mi történt Chessievel, vagy Damonnal és ezért nem tetszik, hanem azt is nézzétek, hogy ezen felül izgalmas lett-e, fordulatos lett-e, stb... :D

Szóval számítok rátok!!! 

Jó olvasást, pussz!

/Chessie/

            Kattant az ajtó, egyszerre nyeltünk hatalmasat. Én tudom, miért csináltam, de hogy ő miért, arról fogalmam sincs. Megéreztem a leheletét a bőrömön és lassan a kezét is, ahogy először végig simít a nyakamon, aztán a vállamon, a karomon és végül megfogja a csuklóm és a tarkójához emeli a kezem. Nem tudtam ellenállni, nem tudtam semmit sem tenni, pedig legszívesebben világgá szaladtam volna.

            Kezdtem megbízni benne, elhittem minden szavát és ő végig csak átvert. Vajon ki vagyok, honnan jöttem és hogy kerültem ide? Keres egyáltalán valaki, vagy nem hiányzom senkinek, így Seth azt tehet velem, amit akar? Vámpírság ide vagy oda, megrémültem tőle, hogy egy mozdulattal most akár meg is ölhetne, vagy megölhetett volna a tengerben, vagy a tűző napon is… Miért nem tette, mire kellek neki?

            Már mindkét karom a fejem fölé emelve pihen az ő tarkóján, és a szája már el is kezdte felfedezni a bőrt a nyakamon, apró csókokkal. A bőröm még reagált, minden apró szőrszál felállt rajtam. Átnyúlt a felemelt kezeim alatt és rásimult a tenyere a torkomra, majd végig járta az útját le a melleim közt egészen a ruhám anyagának a széléig.

-         Ne küzdj ellene… Belehalsz, ha nagyon erőlködsz. – rohamosan fogyott az erőm, mintha az elfogyasztott vér nem adta volna, hanem inkább elvenné.

Azzal lassan felhúzta a ruhám és áthúzta a fejemen és a karjaimon, majd oldalra hajította. Hozzápréselődött a teste a hátamnak… Más esetben, ettől izgalomba jöttem volna, de most csak felkavarodott a gyomrom. Nem csak a kidolgozott izmait éreztem, hanem azt, hogy bármi is kényszeríti őt ebben, az csak 50%-ban kényszer. A keze végig járta a combom külső oldalát, a fenekem, aztán a hasam és végül a bikinimnél állt meg, hogy kikapcsolja azt. Miután kikötötte a nyakpántját az egyik kezével és a kapcsot elöl a másikkal, lehullott rólam, és a bokámhoz esett. Már most meztelennek éreztem magam, és még inkább kiszolgáltatottnak. A nap besütött a szobába, és szinte olyan volt, mintha a világ rám irányítaná az összes reflektorát, hogy mindenki jól lássa, mennyit ér a bizalom.

            Csókolgatta a fülem és a nyakam, ami még nem volt olyan rossz, ameddig újra a fülembe nem suttogott.

-         Fordulj meg. – a testem már meg is tette. A karjaim a vállain nyugodtak, az arcom pedig pár centire került az övétől. – Csókolj meg!

Újabb adag energiát pazaroltam az ellenállásra. Az ajkai úgy falták az enyémeket, mint még soha, de egyáltalán nem vett le a lábamról. A kezei beletúrtak a hajamba majd végig karistolták a körmei a hátam… A szemem végig nyitva volt, így láttam, hogy az ő arca egyre inkább ellazul, a szeme csukva és a homloka már gyöngyözik az izzadtságtól. A teste, a teste pedig úgy remegett, mint az enyém, csak az övé az izgalomtól, az enyém pedig a rettegéstől.

-         Gombold ki a nadrágom… - lihegte a számba, és az egyik kezem már mozdult is.

Csak a fürdőnadrágját viselte, így mikor az a földre került, ő már teljesen meztelenül lépett ki belőle. Egy lépést tett előre, én egyet hátra és megéreztem a térdemnél az ágy puha anyagát.

-         Feküdj hanyatt! – adta ki a következő utasítást én pedig elterültem az ágyon.

Folyamatosan a plafont bámultam, így csak a hangokból tudtam rá tippelni, hogy Seth letérdelt a földre. Megfogta a bikini alsóm és elkezdte lehúzni rólam. Amikor a bokámhoz ért megemelte a lábam és feltette az ágyra úgy, hogy behajlítsam közbe a térdem.

            Folyamatosan rázott a hideg, egyre inkább gyengültem és rám tört a hányinger is. Amikor megéreztem Seth ujjait a lábam belső oldalán végigszáguldani, elkezdtem felkészülni, arra, hogy még egy próbálkozást, egy utolsót bevessek, de semmi nem történt, mikor Seth ujjain belém hatoltak, a testem nem reagált, pedig ennyi erővel egy hegyet fel lehetett volna fordítani. Majdnem elvesztettem az eszméletemet, de az, hogy Seth a nyelvét is használni kezdte az ujjai mellett még a felszínen tartottak, emlékeztettek rá, hogy nem hagyhatom el magam, ha meg akarok erről a helyről szabadulni.

            A testem továbbra is Sethnek engedelmeskedett, a tetteivel felkészített arra, hogy akaratom ellenére is megtehesse, amit akar.

-         Térdelj fel az ágyra… - mondta, ahogy lassan végignyalta a hasam, a köldökömig, aztán eltávolodott, hogy a lábaim és a kezeim feltérdeljenek az ágyra. Az ujjaim megmarkolták a lepedőt, a testem automatikusan tudta, mi fog jönni és talán próbált megvédeni engem, kevés sikerrel.

Seth hátrébb húzott, egészen az ágy széléig a derekamnál fogva. Egy pillanatnyi szünet következett, talán, hogy még inkább elvegye az erőm és csak aztán hatolt belém.

            Végig száguldott a fájdalom minden porcikámba, talán még a hajszálaim végéig is eljutott, én pedig csak magamba kiáltottam tehetetlenül. Egy hang sem hagy el a szám, csak a levegőt kezdte gyorsabban követelni a tüdőm. A keze simogatott, az alteste sebesen mozgott, a felső testével egészen rám dőlt és a nyakamat és a vállaimat csókolgatta, harapdálta és simogatta. A szemem elhomályosult, szó szerint vörös köd lepte el, hogy aztán egy langyos érintéssel egy véres könnycsepp gördüljön végig az arcomon és hulljon a hófehér lepedőre.

            Egy lassított felvétellé vált a világ, a hajam előre hátra hullázott a levegőben, és nagyon-nagyon lassan még egy-két véres csöpp hullt az ágyneműre, hogy aztán egyre közelebbről nézzem őket, míg nem a vörös feketévé válik és elpárolog körülöttem minden…

/Damon/

            Siettem a gép felé az üres folyosón, annyira, hogy először fel sem tűnt, hogy az eddig engem követő stewardess szőrén-szálán eltűnt. Hallgatóztam egy kicsit, de semmit nem hallottam, ami arra utalt volna, hogy nem vagyok egyedül. Csak az érzés kavargott bennem bizonyíték nélkül. Vettem egy mély lélegzetet, és nagyon halványan, de ott volt a levegőben Isobell szaga. Nagyon figyeltem minden irányba, de tovább haladtam a gép felé, nehogy lemaradjak a beszállásról.

            A lábaim dobogva vízhangot vertek ebben az alumínium dobozban, így lényegesen leromlott a hallásom, ezért még gyorsabbra vettem a tempót, hogy mihamarabb kiérjek. Figyelmetlen voltam és meg is lett az eredménye. Nem hallottam, mikor valaki mögém került, és két tűt szúrt a két nyaki erembe. Éreztem a vasfő maró, zsibbasztó hatását.

-         Megvagy… - mondta egy mély férfihang, aztán se kép, se hang…

/Stefan/

            Gyűlölöm, mikor Damon ezt csinálja, de ez esetben tény és való, nagyon hatékonyan járt el. Amíg mi csak a múltra derítettünk fényt, ő szinte megtalálta Chessiet. Nagyon belezúghatott, gondoltam, miközben szélesen vigyorogtam.

-         Te meg mit mosolyogsz? – kérdezte Allie ingerülten. – Itt ülünk, nem tudunk semmit, majd szétvet az ideg és te is vigyorogsz!

-         Nyugi, nyugalom. – álltam fel rögtön, és megfogtam a kezét, amit eddig tördelt. – Azon mosolyogtam, hogy Damon szerintem eléggé beleszeretett Chessiebe, és kétségem sincs afelől, hogy hamarabb megtalálja, minthogy mi kettőt pislogunk.

-         Biztos, főleg, ha segítünk neki. – azzal magam után húztam az emeletre, egyenesen Damon szobájába.

Ahogy beléptünk, mindkettőnk orrát megcsapta az a bizonyos, jellegzetes szag, ami akkor leng be egy szobát, ha ott nem rég szeretkeztek. Allie arcáról rögtön eltűnt a reménykedő kifejezés, és meg is értettem, de én tudom, hogy Damonnál ez nem jelent semmit.

-         Láttad már azt a férfit? – mutattam a TV lefagyott képére, ahol pont középen ott világított Chessie fehér bőre és mellette egy szőke pasi.

-         Nem, nem hiszem.

-         Akkor ezt halasszuk el. – idő közben már be is kapcsoltam Damon laptopját, így csak le kellett üljünk elé.

Beírtam a Google képkeresőbe, hogy Brad Collins, de semmi érdemlegeset sem találtam.

-         Na, jó, add ide! – kapta el előlem a gépet Allie.

Csak ámultam azon, ahogy a gépen átvillogtak az ablakok és a szövegek, én semmit nem értetem, ő viszont nagyon úgy tűnt, tudja, mit csinál.

-         Tessék, Brad Collins, 1987. augusztus 17-én született Wichita-ban. Szülei ismeretlenek, állami nevelőintézetben élt 18 éves koráig, utána hivatásos katonának állt. Fél éve elesett Irakban.

-         Hogy mi?

-         Ezek szerint ő is vámpír?

-         Nagyon úgy néz ki… Valószínűleg ebben is Isobell keze van, a szőke is velük lehet. És Damon valószínűleg egy csapdába sétál bele!

A telefonomhoz kaptam és Damont tárcsáztam, de nem csöngött ki.

-         A francba! – rosszat sejtettem, nagyon is!

Allire néztem, de ő tejesen elfehéredve ült a földön, a laptop előtt.

-         Mi baj?

Erre csak elindított egy videót, ami ennek a Brad Collins-nak lehetett az Iraki videó naplója. Nem volt semmi érdekes se a képen, se mondandójában, nem értettem, miért vált ettől ennyire mássá.

-         Nem értem…

-         Ő is ott volt. Ott volt.

-         Hol volt ott?

-         Ő volt Isobell társa, akkor, mikor átváltoztattak minket. Franciaországban, a szállodai bemutatón, szilveszterkor. – lassan és alig hallhatóan mondta, még az én fülemnek is halk volt.

-         Maradj itthon, megpróbálom Damont utolérni a reptéren. Semmi féleképp ne gyere utánam! Ha nem hívlak fél órán belül, akkor hívd fel ezt a számot! – beírtam a mobiljába egy nevet és egy számot, majd leraktam elé. – Ő segít visszajutni Franciaországba. – lehajoltam és egy rövid, de gyengéd csókot adtam a szájára.

Remélem nem ez volt a búcsú.

/Damon/

            A fájdalom jutott át először a gáton, ami az idegeim és az agyam közé állt. Mindenem zsibbadt és hasogatott, mégis a legjobban az zavart, hogy minden tagom elgémberedett. Lassan meg akartam mozdulni, de nem tudtam. Felpattantak a szemeim. Egy átlagos hálószobában feküdtem egy ágyon, de ahogy jobban megnéztem magam körül mindent, be kellett lássam, megint tévedtem.

            Egy erős vaságyhoz volt láncolva mindkét bokám és csuklóm, sőt, egy pánt még a hasamat is rögzítette, furcsa módon viszont a fejem alá egy párnát tettek. Ez megmagyarázza az elgémberedést és a mozgásképtelenséget. Egyébként tudtam volna irányítani a testem, mert az ujjaim már engedelmesen kiropogtak.

            Ijedten kaptam a szemem az ujjamra, ahonnan hiányzott a gyűrűm. A fenébe! Az ablakra fordítottam a tekintetem, ahonnan tűzött befelé a nap, egyenesen rám, mégsem égtem meg. Tehát az ágy fogolytartásra van, az ablaküveg pedig vámpíroknak készül UV szűrős változat.

-         Isobell! – szóltam emelt hangon, és elég volt hozzá 1 perc, hogy nyíljon az ajtó.

-         Á, Damon! Hát felébredtél? Már alig vártam ezt a percet. – vigyorgott mézes mázosan és pedig nem tagadtam meg tőle egy gúnyos grimaszt. – Hogy tetszik a szobád?

-         Az ágy kényelmetlen, az ablakon nem jön be elég fény, de egyébként elmegy.

-         Örülök. – ült le a lábamhoz. – A problémáidat hamarosan orvosoljuk. Kérsz valamit enni?

-         Nem, köszönöm, nem akarom kihasználni a vendégszeretetedet.

-         Igazán kár. – végig simogatta a lábam a bokámtól a combomig, jelezve a vendégszeretetét.

-         Az. Esetleg elárulnád, hol vagyok?

-         Damon-Damon, akkor hol maradna a móka? – eszméletlenül hasonlított így Katherinere.

-         Ha-ha. – tettettem nevetést – Akkor esetleg, hogy milyen nap van?

-         Hmm, csak annyit mondok sokáig aludtál, nagyon sokáig. Biztos kimerült voltál.

-         Még valami? – kérdeztem, mintha nem is én lennék a fogva tartott.

-         Majd később, most hagylak pihenni, hogy jobban vágjon majd az eszed. Úgy érdekesebb társaság vagy. – kacsintott rám, majd felállt és kiment a szobából, kulcsra zárva az ajtót.