Huszonkilencedik fejezet – Új múlt

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn, de szerda óta semmi nem úgy történt, ahogy én terveztem. Szerdán egy barátnőmnél voltam, ott is aludtam, mert csütörtökön reggel mentünk egy boncolásra! ^^ aztán csütörtökön itthon látott el az édes drága anyám egy halom feladattal, aztán kiderült, hogy akkor péntek reggel irány Sóskút. Eltöltöttem ott egy napot egy barátnőmmel, lovagoltunk meg mindent, aztán kitalálta, hogy aludjak nála, így a tegnap estét nem itthon töltöttem fejezet írással, ahogy terveztem, hanem Diósdon Lasagnazással és HP7/II. nézéssel. xD

De megírtam, nem lett rövidebb, mint máskor és remélem tetszeni fog és megint kapok majd legalább 5 kommentet! ^^ (köszönöm azoknak, akik írtak! <3)

Jó olvasást! ;)

 

(Vanessa)

/Damon/

            Mire hazajutottunk Stefannal sikerült kiköpnöm az összes vasfüvet a számból, így már némileg értelmesebben tudtam volna beszélni, de nem nyitottam ki a számat.

-         Jutottál valamire? – kérdezte, Stefan Alliet, de szerintem nem így festene, ha tudna bármit is.

-         Semmi, de ahogy látom te többre mentél. Mondott már valamit?

-         Cicám, én is itt vagyok, nem kell úgy beszélni rólam, mintha nem látnál. – már léptem volna közelebb hozzá, hogy csak egy ici-picit a frászt hozzam rá, de Stefan belenyomott egy fotelba.

-         Nem. – válaszolt az öcsikém, de tudtam, most nem fogja hagyni, hogy csendben üljem végig a faggatását. – Hol van Chessie?

-         Nem tudom. – még nem döntöttem el, akarok-e hazudni, vagy sem, de ebben az esetben még úgyis mindegy lett volna.

-         Jól van?

-         Testileg, vagy lelkileg? – ezzel majd megőrjítem őket, hamar feladják majd!

Mit sem törődve Stefannal felálltam és töltöttem magamnak egy pohár Bourbont, mert a pincébe lusta voltam lemenni vérért.

-         Mi? Ezt, hogy érted? Valahogy baja esett? – ugrott rögtön Allie, de csak miután visszaültem, válaszoltam.

-         Nem tudom. – furcsa, de úgy látszik, az őszinteség most bejön. Az igazmondás pedig csak nézőpont kérdése, mint tudjuk.

-         Ne szórakozz Damon… Kezd az elejéről, hová mentél, miután elhagytad a házat.

-         Követtem a gerlepárt. – vigyorogtam gúnyosan.

-         Hová?

-         Cleveland.

-         És?

-         Hallgatóztam. – a teljes igazságot mondom, gyorsan válaszolok, mégis gyanakszanak.

A végén még nem hiszik el azt, ami tényleg megtörtént. Kedvem lett volna röhögni, de azzal elrontottam volna ezt a remek előadást, így inkább ittam egy kortyot és vártam a következő kérdést.

-         Mit hallottál?

-         Ettek, aludtak, felkeltek, vitatkoztak. – soroltam tömören a tényeket, és próbáltam a vitatkozást is átlagosan mondani, de azért nem olyan hülyék sajnos, mindketten észrevették, hogy kakukktojás van a sorban.

-         Min veszekedtek? – kérdezte Allie.

Lehet, vele jó lenne elbeszélgetni, hisz, ha, ismétlem, ha érdekelne Chessie lelki állapota, arra csak Allie tud reálisan következtetni. De nem, nem érdekel, szóval inkább válaszoltam.

-         Tylernek feltűnt, hogy viszonzatlan a szerelme. Chessie pedig nem tudott elég jól hazudni.

Ezen mindketten meglepődtek, hisz mikor utoljára látták az ifjú párt, még nagy volt a boldogság. Vagy ezen mindenki átlátott kettőjükön kívül. Vicces.

-         És?

-         Ez lett az új kedvenc kérdésed öcskös? Semmi, Tyler elszaladt, Chessie pedig utána. – és ez is egy megfelelő befejezés.

Stefan nagyon erősen gondolkodott azon, hogy elhiggye-e, amit mondtam, de nem azt a kérdést tette fel, amit vártam, sőt, nem is kérdezett.

-         Ez így sántít, valamit kihagysz. – fel alá kezdett járkálni a sötét kandalló előtt. – Nem lehet, hogy valami más volt a vita tárgya? Vagy esetleg a végén Tyler vagy Chessie nem elszaladt, hanem beléd szaladt? – nézett rám vesébe látó pillantással.

Nagyon idegesítő az éleslátása és a pontos következtetése. Most mondjam azt, hogy „de, ez is lehet”? Végül is…

-         De, ez is lehet. – rántottam a vállamon, majd ittam még egy kortyot a Bourbonből. Na, ebből mit hámozol ki Stefan?

/Chessie/

           

-         Hallgatlak. – mindenféle érzés kavargott bennem a helyzettel és Sethtel kapcsolatban, de mit veszíthetek, ha meghallgatom a mondanivalóját?

-         Amire emlékszel, az jó is, de ahogy nézem, attól, ahogy beverted a fejed amnéziád lett. – nézett rám vizsgáló szemekkel. – Tényleg nem emlékszel rá, hogy vámpír vagy?

Leesett az állam ettől az eget rengető hülyeségtől. Hogy mi van?

-         Vámpír, persze! Akkor hol van a csillogó bőr, vagy miért nem sülök meg a napon? Hová rejtettem a nagy fogaim és miért élsz akkor még te?

-         Franc a hülye filmrendezőkbe... A bőröd nem csillog, viszont égetne a nap, ha nem viselnél megbűvölt gyűrűt. A fogaid pedig… - előkapott egy kis bicskát és megvágta az ujját, mire valami éles fájdalom nyilallt a számba, én pedig ijedten kaptam oda. – itt is vannak.

-         Hogy tüntessem el? – hangom furcsa volt a fogak miatt és talán az enyhe kétségbeesés is ott csengett.

-         Csak koncentrálj, a tudás benned van, csak fel kell hoznod.

Becsuktam a szemem és vettem két nagy levegőt, hisz az mindig segít, mikor az ember ideges. Úgy látszik a vámpírok is valahol emberek, mert a módszer működött.

-         Ez az. Látod, megy ez.

-         De ez annyira… Képtelenség. Lehetetlen. De látom. És még sem hiszem el. – tehát akkor igazat mond. Fogaim vannak, és a nap égetne gyűrű nélkül. Stop. – Megbűvölt gyűrű? Ezt hogy értetted.

-         Úgy ahogy mondtam. – lenézett a még mindig vérző kezére, elmotyogott magába valamit, és a seb a szemem láttára magától zárult össze.

Most már csak a pupilláim nőttek kétszeres méretűre…

-         Mi vagy te, varázsló?

-         Nevezz, aminek akarsz. Mágus, varázsló, boszorkány… - furcsa csalódottság ült a szemébe, vagy talán fájdalom.

-         Ezt is tudtam egyszer?

-         Persze, hogy tudtad. – nem bírt tovább szemben ülni velem, inkább felállt és fel alá kezdett járkálni. – Én találtalak meg, miután valaki átváltoztatott. Én adtam neked azt a gyűrűt, ami megvéd a naptól és… - elcsuklott a hangja.

Rémes érzés, hogy mástól kell hallanom a múltam, ráadásul bármennyire is szeretnék emlékezni ezekre a dolgokra, Sethre, de nem megy.

-         Sajnálom. – ennyit tudtam adni, de ezt őszintén.

Megállt a fel-alá járkálásban és mélyen a szemembe nézett, majd egy pillanat alatt előttem termett, így fel kellett néznem, hogy lássam az arcát.

-         Egyszer emlékezni fogsz… Ránk. – azzal lehajolt és megcsókolt.

Az egyik kezével az állam alá nyúlt, a másikat a hajamba csúsztatta. Visszacsókoltam, hisz miért ne tenném, ha egyszer igazat mond, és talán még emlékezni is segít majd. Seth jól csókolt, nem volt se erőszakos, se tolakodó, a finom, gyengédnél viszont határozottabb volt. Bárkit le tudna ezzel venni a lábáról, talán egyszer engem is sikerült, most mégsem érzem a mellkasomban és a gyomromban azt a bizsergést és remegést, amit érezni akarnék. Alkalmazkodtam Seth ajkainak mozgásához, és én is átkaroltam a nyakát, remélve, hogy beugrik majd egy emlék arról, hogy egyszer öleltem, de semmi nem történt. Pár percig tartott az egész, bár nekem óráknak tűnt, mivel nem a szerelem vezérelt, hanem az emlékezni akarás és a lelkiismeretem, hogy nem bánthatom meg őt, ha ő szeret és egyszer én is szerettem, ráadásul mindig a társam volt a nehéz időkben.

-         Rendben. – rábólintottam az ígéretére, ő pedig egy kicsivel már nyugodtabbnak tűnt.

-         Szeretnél még pihenni, vagy le akarsz menni a strandra? Tegnap még az utóbbi volt a terved, de megértem, ha inkább aludnál. Lehet jobbat is tenne.

-         Nem. – nem akartam aludni, nem éreztem magam fáradtnak, és ha tegnap strandra akartam menni, akkor tartom magam ehhez. – Menjünk fürdeni. – megpróbálkoztam egy mosollyal.

/Stefan/

            Valami nem stimmel. Azzal, amit Damon mond, és azzal sem, ami a jelenlegi helyzet. Chessienek híre-hamva sincs, Damon pedig nem tud róla semmit, vagy ha tud, akkor sem árulja el, és ha lehet adni a szavára, akkor vagy egyedül, vagy Tylerrel távozott, igen feldúlt hangulatban.

            Nem tudom, mit akar velünk elhitetni Damon, mert gyanús az egész viselkedése, de talán az lenne a legjobb, ha úgy csinálnánk, mint akik hisznek neki és hagynánk menni. Lehet, hogy tudnánk követni és elvezetne vagy Chessiehez, vagy a megoldáshoz.

-         Ahogy látom, nem megyünk ma veled sokra. Kellemes lerészegedést. – vontam meg a vállam, majd Alliet kézen fogva felmentünk az emeletre, Damon pedig tovább ült mozdulatlanul.

Allie kiismert már annyira, hogy csak a szemével tegye fel a kérdéseit és ne szólaljon meg hangosan. Gyorsan kerítettem egy papírt és egy tollat, miközben figyeltem, hogy Damonnak nem támad-e kedve felállni és elmenni valahova. Mivel egyelőre a mozdulatlanság és a csend uralkodott a házban halkan írni kezdtem.

„Valami nem stimmel, de Damonból nem húzunk ki semmi egyértelműt. Szerintem figyelni kéne és ha elmegy, akkor követni.”

Allienek nyújtottam a tollat, hátha akar válaszolni, de ő csak bólintott és leült a lépcső tetejére és figyelte a csendben iszogató Damont. Neki fontosabb Chessie, mint bármelyikünknek. Mellé ültem én is, átkaroltam a vállát és sokáig nem mozdultunk.

/Damon/

            Korábban kelj fel öcsi, ha túl akarsz járni az eszemen… Azt nem hallottam, mit kommunikálnak, de a trükkös papír-toll dolgot azért még hallottam. Tehát vagy van terve, vagy van ötlete. Nem fordultam meg, csak csendben iszogattam, főleg, miután hallottam, hogy a lépcsőn szűntek meg a lépteik, ergo ott tanyázhatnak és lesik minden mozdulatomat.

            Vagyis lesnék, ha látnának mindent. Bal kezemmel észrevétlenül kihúztam a zsebemből a mobilom és hozzáfogtam egy SMS megírásához.

„Cleveland-i repülőtér felvételeit az elmúlt 12 órából. Két óra múlva legyél Mystic Falls-ban, a szobámban.D.S.”

És elküldtem egy régi ismerősnek, aki tartozik nekem eggyel. Nem bírt leállni a gyilkolással, mikor még fiatal volt és már feltűnt a lakosságnak is, de nem tudott elmenni. Nekem is feltűnt, így sikerült bezárnom őt egy rövid időre, majd a két szomszéd kisvárosban megöltem néhány embert, így a figyelem elterelődött és Vanessa így már távozni tudott velem. Egy ideig együtt mulattuk az időt, és tanítottam neki egy kis önkontrollt, aztán szétváltak útjaink. Ha minden igaz Cleveland környékén tanyázik, és mivel tartozik is, ez számára testhezálló feladat.

            Ránéztem az faliórára és figyeltem, ahogy lassan eltelik a két óra. Közbe elfogyott a közelemből az összes Bourbon. Amikor úgy gondoltam, hogy Vanessának itt kell lennie, felálltam, az üveget a fotelban hagytam, és felvonultam az emeletre. Útközben ügyet sem vetettem a lépcső tetején ücsörgő párossal.

            A szobámban sötét volt, de az első szaglásra feltűnt az ismerős női parfüm illata. Ahogy kattant a zár az ajtóban, meg is mozdult valami az ablakom előtt, aztán egy pillanaton belül ott állt előttem egy még dögösebb Vanessa, mint akire emlékeztem. A szám elé tettem az ujjam, majd én is, mint Stefanék papírt és tollat vettem magamhoz.

„Bonyolult. Stefan hallgatózik. Megszerezted?”

Bólintott és elém tette a DVD-t. Ügyes kislány. A tévé felé intettem a fejemmel, és amíg én betettem a felvételt, ő kényelmesen leült az ágyamra. Magamhoz vettem a távirányítót és mellé ültem. Szinte perzselt a belőle áradó vágy, de valahogy nem tudtam felé fordítani a figyelmem, a szemem csak a képernyőre tapadt.

            A reptér zsúfolt volt, így nem tekerhettem bele, ha minden arcot szemügyre akartam venni. Vanessa gyorsan megunta és mögém mászva, a hátamat kezdte masszírozni és simogatni. Nem reagáltam rá. Nem zavart, de nem volt elég érdekes sem. Már vagy 3 óra anyagát néztük végig, egy ici-picit felpörgetve, mikor megláttam, hogy Chessie és egy szőke hajú pasi szinte átrepül az előcsarnokon, majd eltűnik egy személyzetnek fenntartott ajtó mögött. Úgy pattantam fel az ágyról, mint akit tüzes vassal szúrtak hátba, és nagyon nem érdekelt a szitkozódó Vanessa, aki már valahogy levarázsolta rólam az inget, és most a nadrágommal ügyködött volna, ha nem lököm fel a nagy sietségemben.

            Visszatekertem egy kicsit és megkerestem azt a képkockát, mikor a legjobban látszik a pasas arca. Azt a pillanatot kimerevítettem, és jól szemügyre vettem. Nem volt ismerős, de ahogy látszik Chessie valószínűleg ismerte már. A kép sarkában az óra 11:12-t mutatott.

-         Megvagy. – húztam mosolyra a szám, majd hagytam, hogy az előttem térdelő Vanessa is megszerezze, amit akart.

/Stefan/

            Damon csak úgy elsétált mellettünk és bevonult a szobájába. Furcsa. Allienek jeleztem, hogy ő maradjon itt és próbáljon hallgatózni, én pedig kimentem a ház mögé és figyeltem Damon ablakát. Lámpát nem gyújtott, de egy halvány fény azért pislogott. Valószínűleg a tv. Egy fának dőlve figyeltem, se semmi nem történt. Legalább is ott nem, ahol vártam, mert mögöttem megreccsent egy gally és ahogy megpördültem Tylerrel találtam szembe magam.