Huszonnyolcadik fejezet – Idő

Sziasztok, jó reggelt!

Hát a kevés időm és a kapott 2 komment ellenére is összehoztam ezt a fejezetet. Többet nem akarok mondani, mert kicsit lehangolt, hogy 50 emberből csak kettő tudott rám még plusz 3 percet szánni. (Nekik persze, nagyon köszönöm.)

Jó olvasást.

(Jay)

/Damon/

            A Grill felé vettem az utat, mit sem törődve azzal, hogy az utcán bárki megláthatta volna azt a fekete villanást, ami jelezte, hogy ott jártam. A bár zsúfolt volt, de elég volt egyetlen pillantás, hogy tudjam Chessie itt sincs. Éreztem, hogy nem jött vissza és hogy nem fogom megtalálni, de addig nem tudnék nyugodtan ülni, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy tényleg úgy döntött, végleg itt hagy minket. Így megharagudott ránk azért, amiket mondtunk, vagy megsértődött, megijedt, megbántottuk? Először fordult meg a fejemben, hogy talán hiba volt utánuk menni, hiba lehetett megpróbálni bebizonyítani, hogy én kellek neki, mikor ő ezt minden erejével tagadja. Talán nem érte meg az a hárompercnyi szórakozás nekem az erdőben Tyler dühével, ha ennek az, az ára, hogy őt örökre elüldöztem.

            De most már nem tudom visszapörgetni az idő, nem lehet a dolgokat meg nem történtté tenni, pedig lehet, hogy addig a pillanatig utaznék vissza, amikor rájuk találtam az erdőben a folyóparton. Miközben gondolkodtam, automatikusan tovább vittek a lábaim a Lockwood házhoz, ahol senkinek semmi nyoma nem volt, aztán az iskolához, ami üresen várt és a kórházhoz, ahol csak emlékeket találtam. Biztos vagyok benne, hogy nem fog tudni elfelejteni, hogy rájön majd, én vagyok az, akire vágyik ébren és álmában is és ezt amint elfogadja és feldolgozza hazatér majd. Én pedig várni fogom.

            Megálltam az erdőbe vezető úton.

-         Várni fogom? Miket beszélsz Damon Salvatore? – nagyot vágtam a tarkómra, hogy észhez térítsem magam.

Nincs szükség rá, hogy még én is marhaságokat beszéljek, ha hazajön, hazajön, és ha térden csúszva esedezik bocsánatért, talán megengedem neki, hogy rám nézzen. Még hogy várok rá!

-         Örvendj világ, visszakapod az eredeti Damont!

/Chessie/

            Nem voltam benne biztos, hogy helyes döntés táncolni ezzel a sráccal, de miután ő is meghívott egy pohár valamire, arra jutottam, hogy őt végül is jobban ismerem, legalábbis már láttam ez előtt a buli előtt, nem úgy, mint az eddigi partnereimet. Végül is rábólintottam a felkérésre.

-         Mi a neved? Én Jay vagyok.

-         Sophia. – fura, hogy Seth nem mondta egy haverjának, a csaj nevét, akivel megszökik nem?

-         És miért szöktél el ezzel a bajkeverővel heh? – hajolt közel a fülemhez tánc közben, hogy halljam. Persze, ő nem tudta, hogy távolabbról is tisztán érteném minden elsuttogott mondatát.

-         Besokalltam és ő azt mondta jöjjek el vele. Akkor jó ötletnek tűnt és egyelőre nem bántam meg. – nem akartam bővebben kifejteni, mert már magam sem tudtam, hogy melyik mesét is kéne elmondanom most.

-         Egyelőre… - motyogta és azt hihette nem hallom. Vajon hogy értette? Mit tud, amit én nem?

Tompább lett az agyam a sok alkoholtól, de a zenére sokkal jobban rá tudtam hangolódni. Nem tudom mennyi ideig táncoltam Jay-jel, de egyszer megfogta a kezem, megpörgetett és én észrevettem a tömegben Sethet, aki furcsa mosolyra húzta a száját. Rá akartam köszönni, oda akartam szólni, de ahogy Jay tovább forgatott kicsúszott a lábam alól a talaj és utoljára még láttam a lézerfényekkel tarkított sátortetőt, aztán elsötétült minden.

/Stefan/

            Már akkor tudtam, hogy valami fog történni, mikor Damon elviharzott a távozó Chessie és Tyler után, de azért lassan sikerült túllépni az aggodalmunkon. Csak a miénk volt a ház és ezt ki is használtuk rendesen. Egy kis pezsgőzéssel megünnepeltük, hogy jövő héttől már Allienek is lesz valami elfoglaltsága, aztán felfedeztem milyen jó is vámpírral szeretkezni. Jó ideje nem volt már olyan, hogy elengedhettem volna magam egy lánnyal, most viszont egyszerre nem kellett félnem az erőmtől, vagy attól, hogy ha megharapom, megölöm. Hosszú létem egyik legszebb napja volt ez, hisz még a ház is üres volt, nem kellett tartanunk Damon vagy Chessie mindent halló füleitől. Vagyis ezt hittem egészen addig, míg kicsivel kevesebb, mint 24 óra elteltével Damon törte ránk az ajtót.

            Nem mondott semmit, csupán miközben mi Allievel valaminek a kellős közepén jártunk, berontott a szobába, körülnézett, majd csapot-papot maga mögött hagyva még a házból is távozott. Nem látszott rajta, hogy észre vett volna egyáltalán minket. A szeme izzó fekete volt, és elnémított minket az a valami, ami belőle sugárzott. Ha most futna össze egy emberrel az már 5 méterről sikítva menekülne.

-         Ez meg mi volt? – kérdezte Allie. Valószínűleg egyszerre értette Damon megjelenésére és az érzésre is, amit sugallt. De egyikre se tudtam a választ.

-         Nem tudom, de semmi jó.

Kénytelen, kelletnek kimásztunk az ágyból, felvettünk valami ruhát majd a következő lépés előtt még megálltunk és egymásra néztünk.

-         Én megkeresem Damont és megpróbálok belőle kihúzni valamit. – mondtam.

-         Én pedig felhívom Chessiet és Tylert, hátha valamelyiküket elérem, ha nem, akkor átnézek a Lockwood házba. – sorolta ő is.

-         Akkor mondjuk, találkozzunk a nappaliban egy fél óra múlva.

-         Rendben. – egy csókot nyomott a számra, majd mikor már nem ért össze a ajkunk kisuhantam a házból.

/Allie/

            Először Chessiet próbáltam hívni, de ezt a lehetőséget az első hang a telefonban visszadobta. Sípolás és hangposta. Tehát ki van kapcsolva. Akkor próbáljuk meg Tylert. Megkerestem az ő számát is Stefan telefonkönyvében, a készülék csak csengett és csengett, de senki nem vette fel. Hát akkor ezzel sem jutottunk előbbre. Zsebre vágtam a készüléket és az ablakon távozva a fák között a Lockwood ház felé indultam.

            Mi a fene történhetett? Én tudtam már az első pertől kezdve, hogy Damonnal nem jó ötlet sem üzletelni, sem packázni, Chessie viszont mindkettőt megtette. A levegőbe konkrétan villámok cikáznak, ha ők ketten egy szobába kerülnek, a bolond barátnőm meg persze vagy nem veszi észre és Tylerrel, meg a hülye húzásaival akart bizonyosságot szerezni, vagy pedig épp észreveszi, de úgy gondolja jó móka. Jellemző. Rendben, csináljon, amit akar, de már három lány életébe került a kis szórakozása és Damont elnézve, ha Stefan nem találja meg gyorsan, még több is lesz. Már csak az furdalja az oldalam, hogy mit tudott tenni Chessie, hogy így felhúzta Damont, mert az biztos, hogy nem a sexről volt szó, hisz arra Damon is felkészült már. De akkor mi az, ami jobban felhúzza egy férfi agyát, mint az, ha mással látja a szeretett nőt? Fogalmam sincs, de azt hiszem, lehet ez úttal nem alaptalan, ha Chessieért és Tylerért is aggódni kezdek.

            A Lockwood házig könnyen eltaláltam, mert 4 ember illata is jelölte az utat. Az ablakok viszont sötétek voltak és bárhogy hallgatóztam, leskelődtem vagy szimatoltam, a villa teljesen üres volt. Elindultam vissza a házba, remélve, hogy Stefan már esetleg kiszedett valamit a kedves bátyjából.

/Damon/

           

            Visszasétáltam az erdő szélére, valamivel már nyugodtabban és céltalanul lődörögtem, amíg meg nem láttam két szőke hajú lánykát az út túloldalán sétálni. Felvettem a legdöglesztőbb mosolyom, aztán egy másodperc múlva már a hátuk mögött álltam.

-         Jó estét hölgyeim. – kissé talán megijedtek, de a bátrabbik rögtön a háta mögé dobta a haját, hogy többet tudjon mutatni magából. Mintha kéne…

-         Hello. – köszönt vissza először ő, aztán a barátnője is.

-         Veszélyes dolog este egyedül sétálgatni, főleg az erdő mellett. Nem félnek a fák közt rejtőző szörnyetegektől? – erre csak kinevettek, pedig teljesen komoly volt a kérdés.

-         Itt nem élnek szörnyek! És ha élnének, se félnék tőlük. – nem, nem bátor, egyszerűen üresfejű és ez a csábosnak eladott mosoly is megerősítette.

-         Pedig kellene… - húztam széles mosolyra a szám, kivillantva a fogaim, de még mielőtt meg tudtam volna növeszteni, megjelent valaki a lányok mögött. – Stefan, gyere csak, jut neked is.

-         Damon, jobb lenne, ha most velem jönnél.

-         Ez most nem nyert öcsi. – megnövesztettem a fogaim és a most nekem háttal álló lányokhoz hajoltam.

De Stefan kivételesen felkészült. Vizet locsolt a számba, nem is akár milyet, vasfüveset! Köhögve és öklendezve rogytam a földre, miközben azt hittem mindjárt szétég az egész fejem. Közben hallottam Stefan hangját.

-         Nem láttatok semmit. Itt sétáltatok az úton, vidáman beszélgettetek és sokat nevettetek.

A lányok elismételtek minden szót, majd kacarászva tovább álltak.

-         Ezt nem kellett volna… - köpködtem a földre.

-         Kénytelen voltam, most pedig haza megyünk, ha nem akarsz fürdeni is benne, mert van még nálam elég.

-         Aljas vagy. – vigyorogtam rá gonoszan, de feltápászkodtam a betonról és Stefan szoros fogásában haza futottunk.

/Chessie/

            Szörnyű fejfájással ébredtem. Ahogy megpróbáltam megmozdulni, rájöttem, hogy nem csak a fejem fáj, hanem szinte minden porcikám beleértve a körmeimet és a hajamat is. Csak lassan nyitottam ki a szemem, mert éreztem a bőrömön az égető napsugarakat és tudtam, ha simán körülnézek meg is foguk vakulni.

-         Sophie? – kérdezte bátortalanul egy ismerős hang.

Spohie? Az én vagyok? Igen, az a nevem. Azt hiszem. Óvatosan még jobban kinyitottam a szemem és a hófehér háttér előtt megmozdult egy árny. Nehezen tudtam ráfókuszálni a szőke fejre és a kék szemekre. Ismerős volt a hangja is és az arca is, de az istennek sem jutott eszébe a neve.

-         Hogy érzed magad?

-         Szarul. – a hangom rekedt volt és iszonyatosan kapart a torkom, de ezen Seth csak nevetett.

Seth? Ez, az megvan, ő Seth a szőke hajával, a kék szemeivel és a szexy hangjával.

-         Seth? Mi történt velem? – furcsa mosolyra húzódott a szája, a szemébe valami titok csillogott.

-         Mond el Sophie, mire emlékszel? Tudod, hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Hol vagy most? Mi történt tegnap este, vagy az elmúlt napokban?

Ilyen hülye kérdéseket, hogy a fészkes fenébe ne tudnám már. Kissé ingerülten szólaltam meg.

-         Mindenre emlékszem. A nevem Sophia Liberta, anyám spanyol, apám olasz, Ibizán vagyok veled, Seth Morris és tegnap este egy nagyot buliztunk. Azelőtt pedig… - túl gyorsan akartam volna folytatni?

Kiesett a fejemből a válasz. Erőlködtem, próbáltam a szobában körülnézve valami ötletet találni arra, hogy mi történt velem, de semmi nem ugrott be. Minden, amit elmondtam, az-az amit tudok magamról. Összerándultam az ágyban és messzebb csúsztam Sethtől, hisz rá sem emlékeztem, csak a nevére. Ő pedig, mintha számított volna erre. Kicsit közelebb csúszott hozzám az ágyon és mélyen a szemembe nézett.

-         Most pedig, mesélni fogok neked…