Sziasztok!
Na itt az új fejezet! Remélhetőleg a következővel nem fogok késni, mert anyukám sajnálatos módon lebetegedett, így hát esélyes, hogy kicsit többet gépezhessek, ráadásul sok tanárom elutazik a gólyatáborba csütörtökön, így elmaradnak óráim is.. :D Szóval reménykedjük!
A fejezethez nem fűzök hozzá semmit, sajnálom, ha van hiba, most sincs bétázva, és bocsánat, ha nem lett mindenhol érthető és sokat csapongtam az időben.. :( Remélem azért kiigazodtok benne. A következő résztől pedig már pörögnek majd az események, szóval figyelmesen olvasni!
Lehet, hogy a következő fejezet extra hosszú lesz és egyben az utolsó is. (ezt még át kell gondolnom, meg kell terveznem)
Pusssz, és remélem megkapom a 6 kommentet... *.* (a hétért cigánykereket is csinálok..xD)
/Brad/
Damon észre sem
vette, mikor bementem a szobájába, hogy a megfelelő pillanatban kinyomjam a
DVD-t. Ő már nem láthatta, amikor Chessie feje ájultam hull az ágyra.
Jay
és Seth most a nappaliban élvezik Isobell vendéglátását, míg Chessie továbbra
is eszméletlenül itt fekszik a szomszéd szobában és erről Damon persze mit sem
tud. A lány szobája kicsit különbözik, se ablaka, se TV-je, sőt igazából egy
ágyon kívül többet nem is kapott, csak hangszigetelt falakat és ajtót, amik egy
vámpír teljes erejének is ellenállnak. Ugyan annyi esélye van megszökni, mint
ennek itt az ágyon. Vigyorogva eltettem a DVD-t egy papír tokba, és az ágy
melletti éjjeli szekrényre tettem.
-
Ha
esetleg haza jutsz egyszer, ezt is megtarthatod és beteheted a gyűjteményedbe,
hátha szeretnéd majd még párszor végig gyönyörködni. – mosolyogtam végig pár
méterre tőle.
Számítottam
rá, hogy erre majd ugrani fog, de a láncok remekül tartották és sikerült meg
sem rezzennem.
-
Próbálkozz
csak. – kacsintottam rá.
/Seth/
Amint leszálltunk a gépről Brad már
várt minket. Elvette tőlem Chessiet és mindnyájunkat beparancsolt egy autóba.
Rémes volt nézni, ahogy Chessiet a csomagtartóba teszi, aztán elégedett, sőt
büszke fejjel ül be a volán mögé és visz minket valami ismeretlen helyre.
Amikor megérkeztünk, egy nő várt
ránk. Körülbelül középkorú, fekete hajú, de cseppet sem szimpatikus képű, az
után meg pláne nem szívleltem, hogy Bradet egy apró csókkal üdvözölte. Úgy
tűnik a nő a főnök, mert bármit mondott, Brad ugrott és tette. Chessiet elvitte
valahova az emeletre és valószínűleg csak bezárta, mert nem tökölt túl sokáig.
-
Brad,
lassan véget ér fent a film, vedd ki és csak tedd le neki az éjjeliszekrényre.
– ő pedig már ugrott is.
Felfordult a
gyomrom… Ezek szerint az a srác, akiért mindenki előtt rejtve dobog Chessie
szíve, most gyűlölte meg örökre a lányt, akivel akár boldog is lehetett volna.
Az már nem érdekel, hogy valószínűleg engem szívesen megnyúzna élve, lehet,
hogy még örülnék is neki.
-
Nos
fiúk, remek munkát végeztetek. Seth, apád nagyon büszke lenne rád.
-
Köpök
rá, mi lenne az a tetű… - a fogaim közt szűrtem a szavakat, mert tudtam, hogy
nem kéne kimondanom, mégis túl nagy volt az indulat, nem tudta teljesen
magamban tartani.
-
Akkor,
mondom azt, hogy az anyád nagyon fog neki örülni, hogy engedelmes voltál, ezért
életben maradhatott. – vigyorgott egy igazi álnok kígyó mosolyával.
-
Beszélni
akarok vele! – mondtam továbbra is a fenekemen ülve, de csak azért, mert Jay
ujjai még idejében belemarkoltak az ingembe és a kanapéhoz szögezett.
-
Először
a munka aztán a szórakozás. – ingatta a fejét, megtagadva a kérésem.
-
Addig
semmit sem teszek, amíg nem tudom, hogy életben van-e. – szögeztem le a
legkomolyabb hangnemben.
-
Hát
legyen, ma jó napom van. – elővette a mobilját és tárcsázott egy számot.
-
Beszélni akarok
a nővel. – mondta
nyersen a telefonba. – Tessék. – dobta az ölembe a mobilt.
Kissé
lassan reagáltam, így nagyot koppant rajtam a készülék, egy pillanatig féltem,
hogy talán el is törött, vagy megszakadt a hívás, és ahogy a fülemhez emeltem
először nem is hallottam semmit. Aztán valami szuszogás félét véltem felfedezni
a vonal túloldalán.
-
Anya?
– minden reményem egyetlen szóban.
-
Seth?
– halk, erőtlen, meggyötört, de összetéveszthetetlen volt a hangja.
-
Jól
vagy?
-
Egy
sötét cellában vagyok, fenyegetnek… - remegett meg a hangja.
-
Bántottak?
– rögtön visszatért az élet és a düh a hangomba.
-
Nem,
nem… Félek Seth. – elcsuklott a hangja és szinte láttam magam előtt, ahogy egy
sötét cellában, a földön kuporogva, lefogyva és megtörve egy könnycsepp csillan
meg az arcán.
-
Nemsoká
vége anya, ígérem. – még akartam volna vigasztalni, már a nyelvemen voltak a
szavak, amik enyhíthették volna a fájdalmát, de a telefon eltűnt a kezemből.
-
Jól
mondod, nemsokára vége. – mosolygott negédesen a telefonnal a kezében Brad.
Feléztem
az arcára, ami épp akkor árulta el egy rezzenéssel a vámpír nőnek, hogy a terv
a felvétellel pont úgy sikerült, ahogy tervezték.
Ezt sosem tudom már jóvátenni, most
úszott el az utolsó darabja is az összetört hajó roncsának, amibe
kapaszkodhattam volna.
/Damon/
Minden helyre
ugrott és a homályos foltok ellenére is átláttam a képet. Chessiet vagy megfenyegették,
vagy megbűvölték, vagy elvarázsolták, de nem magától ment el, nem önszántából
tette azt, amit megpróbáltak velem elhitetni. A nem hallható suttogás a
felvételen, az a pár csepp vér, ami a szeméből hullt…
Ritkán van, hogy érzek valamit, így furcsa,
hogy most annyi minden tört fel egyszerre. A megkönnyebbülés, hogy nem ennyire
aljas, hogy azok után, hogy még az álmaiban is csak én szerepeltem és, hogy
olyan közel járt a válaszhoz nem magától ment el a világ másik végére, és állt
össze egy idegennel. A düh, hogy az a szemétláda, szarházi alak valahogy rabul
ejtette őt, és a jelek szerint még bántja is! És az ijesztő biztosság abban,
hogy igaz még szinte sosem érintettem őt úgy, ahogy akartam, hogy sosem
csókoltam és kaptam meg, mégis képes lennék érte ölni vagy eldobni bármimet,
hogy szeretem… Ebből pedig létrejött a reménynek és a pesszimizmusnak egy olyan
keveréke, ami képes lenne őrületbe kergetni. Nem tudom, el fog-e dobni,
haragszik-e majd, kellek-e egyáltalán neki…? A testi vonzalom megvan köztünk,
az tombol, mint egy erdőtűz, de az első alkalommal lehet el is pusztít
mindkettőnket. De ott a remény, hogy talán egy olyan láng is fellobban, ami az
örökkévalóságig ég majd.
Sebesen kezdett járni az agyam, hogy
hogyan szabadulhatnék ki, de semmi nem jutott eszembe. A nyers erő nem
működött, és bárhogy próbáltam, sehogy sem férhettem át egyik bilincsen sem.
Már nem tudtam nyugton feküdni, folyamatosan zörgettem a láncokat, hátha az
egyik szem egyszer majd magától megadja magát.
/Brad/
Eddig minden
tökéletes, már csak a másik Salvatore kell és a kis táncos barátnő…
-
Brad,
te és Jay elmentek a másik kettőért még ma. – nem vártam sosem köszönetet
Isobelltől a feladataim teljesítésére, hisz a katonaságnál sem így működnek a
dolgok, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar küld el újra.
-
Csak
ketten? – nem akartam kimutatni, de kissé megijesztett ezzel, hisz két vámpírt
kell idehoznunk, akik közül az egyik jóval idősebb nálam és mind erre kapok
segítségül egy egyszerű embert.
-
Ezért
indultok csak később. – valami volt Isobell szemében, ami azt súgta, tervez
valamit. – Seht ugyanis készíteni fog
nektek valamit, amivel megkönnyíti a dolgotokat.
-
Tessék?
– egyszerre hárman kaptuk fel a fejünket.
-
Nem
értem miért vagytok így meglepődve. Seth, itt az idő, hogy bebiztosítsd a
többiek és a saját életed. Van egy órád kitalálni, hogyan segíthetnél elfogni
két vámpírt. – azzal hátat fordított és otthagyott a két sráccal.
/Stefan/
A reptér óta
semmi híre nem volt Damonnak. Épp akkor értem vissza a házba, mikor Allie
tárcsázta volna a számot, amit adtam neki. Egy pillanatra melegséggel töltött
el a megkönnyebbült, szeretettel teli tekintete, és az-az indulat, amivel a
nyakamba ugrott és magához szorított.
-
Soha
többé nem engedlek el magam mellől. – mondtam szavanként egy csókot nyomva a
szájára.
-
Remélem
is!
Pár
percig csak élveztük a viszontlátás örömét, aztán muszáj volt elővenni a
kellemetlen tényeket.
-
Ezek
szerint nem érted utol… - apró kérdő hangsúly volt a mondat végén, mint a
remény egy apró elhagyott morzsája, de sajnos azt is el kellett söpörnöm.
A
fülemhez is varrhattam volna a telefont, annyi vámpírt hívtam fel, remélve,
hátha látták Isobellt, vagy Damont, de sehol nem volt hírük. Az ötletelés is
hamar kudarcba fulladt és a végén már csak ültünk egymás mellett, bámultunk a
tűzbe és kezdtük feladni a kutatást.
Valahogy csak rájuk lehet akadni!
Ezzel a mondattal próbáltam magam tovább és tovább űzni, egészen a megoldásig.
-
Bonnie!
– úgy ugrottam fel a kanapéról és kaptam fel a telefonom az asztalról.
Allie
biztos egy mukkot se ért most az egészből, de mint egy villámcsapás, úgy ugrott
be a legegyszerűbb, legprimitívebb megoldás.
-
Bonnie?
-
Stefan?
– meglepődést árasztott a hangja. Mióta Elena eltűnt, nem is beszéltünk
egymással.
Az-az
esemény tönkretette minden kapcsolatunkat a városban, pedig ha úgy vesszük,
semmi sem a mi hibánk volt.
-
Nagyon
nagy szükségünk lenne a segítségedre Bonnie… - próbáltam annyira kérlelőre venni
a hangnemet, hogy legalább végighallgasson.
-
Nem
segítek Damonnak. – szögezte le rögtön.
-
Nem
is neki kéne, hanem nekem. Nem tudnál idejönni?
-
Most?
-
Ha
tudnál…
-
Egy
perc. – szakította meg a vonalat, én pedig csak értetlenül néztem a telefonra.
Nem
tudom, hol lehet, de hacsak nem az erdőben, nem ér ide egy perc alatt.
Mégis, talán csak a perc fele járt
le, amikor csöngettek. Még Allienek sem volt időm elmagyarázni a dolgokat,
éreztem a kíváncsi tekintetét a hátamba fúródni, de nem álltam meg válaszolni a
kimondatlan kérdéseire, inkább kinyitottam az ajtót, ami előtt Bonnie
várakozott.
-
Ezt
hogy csináltad? – néztem földig esett állal.
-
Tanultam
egy-két dolgot...
-
Gyere
be. – léptem félre ő pedig meg sem állt a nappaliig. – Allie, ő itt Bonnie, Bonnie, ő Allie.
-
Ugye
nem Damon volt?! – támadt le rögtön a kis tűzrőlpattant boszi.
-
Nem.
– válaszolt Allie helyettem – Ő csak megtalált minket, miután átváltozva
felébredtünk itt Amerikában.
-
Nem
értem. – sejtettem, hogy nem fogja, így leültettem a kanapéra és pár mondatban
elmeséltem mindent, ami azóta történt, hogy Damon beállított a két lánnyal.
-
És
e mögött Isobell áll.
-
Pontosan.
-
És
mit vársz tőlem Stefan?
-
Találd
meg Damont és segíts Isobellt Katherine után küldeni.
/Chessie/
Forróság… Perzselő,
izzó, égető folyékony tűz. Lávafolyam. Ez vette körül a testem, de lehet csak
az elmém, mert mindent betöltött, mindent ellepett és nem tudtam különbséget
tenni valós és valótlan, kézzel fogható és szellemi között. Nem fájt, csak
éreztem. Tehetetlenül tűrtem és vártam a végét. Megbénított.
Aztán egy hideg kéz ért a bőrömhöz,
és mint az elektromosság, úgy futott végig a bőrömön a hűvösség érzete. De csak
egy pillanat volt. Egy másodperc, ami megmutatta a másik végletet, ami oly
csábító volt az állandó forróságban, hogy úgy érzetem, most már szenvedek a
tűztől. Már fáj. Mert nem erre vágyom, hanem arra a hűvös érintésre. Csak még
egyszer… Odaadom mindenem, éget tovább itt a pokolban, mert talán oda kerültem,
nem érdekel, csak még egyszer kell nekem. Továbbra sem tudtam magaménak a
testem, nem volt se hangom, se más érzékszervem, pedig most kapálózni vágytam,
hátha ezúttal az én ujjaim lelik meg a hideg testet, vagy üvölteni akartam,
hogy adják vissza nekem, látni szeretnék, hogy hátha a szemem talál rá a
megváltásra… De nem kaptam semmit. Se enyhülést hozó hűvösséget, se a saját
tulajdon testem.
Még egy érintés. Egy hidegebb, egy
hosszabb. Egy simítás volt végig a gerincemen. A gerincemen, igen. Ahol
megérintett, most forróbbnak, fájóan égetőnek éreztem a tüzet magam körül, de
legalább visszakaptam egy részem. Megmutatta mit tud adni és most még jobban
kell! Szinte már nem is éreztem a környezetem, csak egy szorító érzést valahol
belül, hogy MÉG! Már nem kellett olyan sokáig várnom… Visszatért a kéz, újra
megérintett és már nem csak egy pillanatig tartott. Bejárta szépen lassan,
centiről centire a bejárta a bőröm. A bőröm, amit visszakaptam és lassan újra
testet öltöttem.
Az újjászületés egyszerre volt
perzselően forró, jég hideg, kellemesen bizsergető, őrjítően kínzó és rettenetesen
fájdalmas. De valami erőt adott. Talán a kíváncsiság, talán valami más, nem
tudom, de nem is gondolhattam végig, hisz mindent az akarom érzés töltött be.
Akarom. Még…
Végül lassan átvette a forróság
helyét a hideg, míg nem belém is eljutott, egy hatalmas adag hűvös levegő
formájában. Körülvet és kitöltötte mindenem.
