Tizennyolcadik fejezet – Egy apró…(darab)

Sziasztok!

Na indulok lovagolni, de előtte még itt az új fejezet! :)) Nem fűzök hozzá semmit, várom az önálló véleményeket! ;)

Megnyílt a Rókavadászat folytatásának oldala, jobb oldalt az Oldalaim fülnél megtaláljátok, mint Wild Fox, de a www.wild-fox-by-killa.blogspot.com is megteszi. (ott is várlak titeket, habár fejezet oda még nem kerül fel egy darabig)

További szép szombatot,hétvégét, nyáriszünetet! :D <3

Óvatosan bújtam ki Tyler karjai közül, és szerencsére olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel a mozgolódásomra. Kibújtam az ágyból, és összeszedtem a ruháimat a földről, hogy ne kelljen külön kijönnöm értük a fürdőből. A tükörben egy eléggé nyúzott önmagamat láttam viszont, és talán utoljára akkor néztem ki így, mikor ember voltam, és hosszú napokig nem aludtam, csak buliztam és táncoltam. Megmostam az arcom, a nedves ujjaimmal helyreraktam a hajam, majd felvettem a nadrágom és a cipőmet, a fűzőmet pedig a kezemben tartva lopakodtam vissza a szobába. Tyler ugyan úgy aludt, ahogy három perce és nem is akartam felkelteni. A nap már lassan kezdett előbújni a fák közül, és ennyi fény, pont elég volt, hogy az éjjeliszekrényen lévő mobil kijelzőjéről visszaverődve elvakítson egy pillanatra. Mivel se tollat, se papírt nem láttam a közelben, ezért a telefonba írtam Tylernek egy rövid üzenetet.

Muszáj voltam hazamenni, mert Allie és Stefan már biztos aggódnak értem. Nem akartalak felkelteni, nagyon mélyen aludtál. Megadnám a számom, de nincs telefonom, szóval majd megkereslek én valahogy.

Ne ijedj meg, ha felbukkanok az ablakodban!

Még egyszer Boldog Szülinapot!

Chessie

Letettem a telefont a párnára, ahol nemrég még az én fejem pihent, aztán elindultam a folyosó felé. Nyitva volt az ajtó. Emlékszem rá, hogy becsuktam, mikor behúztam Tylert a szobába. Körülnéztem a szobában, de nem láttam senkit és minden más a helyén volt.

-         Ki járt itt? – akaratlanul suttogtam magam elé a szavakat, de úgy látszik, máshogy hat a kérdés, ha hallom is, nem csak gondolom.

Damon. Biztos, hogy ő jött utánunk! De miért? Ennyire perverzek a vágyai, hogy nem érdekli kit néz, csak kukkolhasson? Vagy miért jött? És miért nem csukta vissza az ajtót? Nem az a figyelmetlen fajta, aki ilyen apró részleteken bukik el… Direkt? Hogy tudjam, hogy itt járt? Véletlen? Esetleg annyira kiakadt a látottakon, hogy elvesztette a fejét?

            Sok egyéb eshetőség is lefutott a fejemben, de csak úgy kaphattam meg az áhított válaszom, ha minél előbb visszatérek a Salvatore házba. Lábujjhegyen lépkedtem ki a folyosóra, majd becsuktam magam mögött az ajtót, hogy legalább Tylernek ne szúrjon szemet semmi, és csendben, de gyorsan távoztam a házból is. Megkerestem a fák között azt az utat, amelyen Stefannal érkeztünk ide még pár napja, így még éreztem a szagunkat és csak követnem kellett. Pár méter után, azonban megéreztem valami mást is. Damon szagát. Figyeltem, ahogy csak tudtam, de nem láttam, vagy hallottam, csak a szagát éreztem. Túl nagy volt ahhoz a kísértés, hogy ellenálljak neki, ezért követtem az illatot, amihez aztán az enyém is belekeveredett. Persze! A verekedésünk is a ház fele volt, itt az erdőben. Inkább ezt az utat akarta járni a lábam, én pedig nem mondtam nemet, hisz oly mindegy, melyik ösvény visz haza. Egy helyen fel volt túrva az avar, és meg voltak tépázva a bokrok is. Biztos itt szabadultam ki. Felidéződött bennem annak az estének az emléke, de valahogy nem éreztem ugyanazt az erőt, mint akkor. Sőt, egyenesen gyengének éreztem magam. Ideje lett volna tovább indulni, mikor az egyik bokor ágán meglebegtetett a szél egy ruhafoszlányt. Leakasztottam, és ahogy a kezemhez ért, tudtam, hogy Damon ingéből való. Ne dobtam el, inkább zsebre tettem, és mintha mi sem törtét volna, tovább gondolkodtam az erőn és a gyengeségen, miközben tovább haladtam a Salvatore ház felé.

            Alig tettem meg tizenöt métert, mikor bevillant a szemem elé egy kép, a verekedésről. Damon épp felém kerekedett, de aztán én nyomtam őt bele a sárba, ami megfogta a szürke ingét. Szürke ing… Gyorsan előhalásztam a zsebemből a szakadt ruhadarabot. Bordó… Bordó ing… Ma volt Damonon ez az ing! Ahogy ült a pultnál, és minket figyelt, én azt néztem, milyen erős kontrasztban van a világos bőrével a sötétvörös ing. Mintha vérrel locsoltak volna le egy adag vaníliafagylaltot. Elkalandoztak a gondolataim. Megráztam a fejem, és újra a foszlányra néztem. Ezek szerint, tényleg Damon járt ma a Lockwood házban, aztán sietősen távozott.

            A most már bármikor felhasználható tárgyi bizonyítékot mélyen a zsebembe tömködtem, és sietős léptekkel indultam tovább a Salvatore villába. Tudni akartam az igazságot, hogy mit érzett és gondolt Damon, miközben minket figyelt a Grillben, majd a vendégszobában. Hallani akartam, ahogy bevallja, vagy ahogyan letagadja. Azt akartam, hogy letagadja, hogy aztán elé vethessem a ma viselt ingjének egy darabját, amit a Lockwood birtokon találtam. Látni akartam a döbbent arcát, és figyelni akartam, ahogy gondolkodik azon, hogy hogyan is magyarázhatná ki magát.

            A lelkesedésem pillanatok alatt hazarepített, de az előszobában, nem épp abba botlottam, akibe először akartam. Stefan tartott kifelé a házból, vállán egy-egy halott lánnyal, mikor meglátott, elnyílt a szája.

-         Hol voltál? – a hangos szóra Allie is a lépcső aljában termett, egy harmadik testtel a kezében.

-         Mi a… Mi folyik itt?

-         Azt én is szeretném tudni! – válaszolta ingerülten Stefan, aztán kissé lenyugodva folytatta döbbent arcomat látva – Ezek szerint, te nem vettél részt ebben?

-         Miben? Nem! Dehogy!

-         Akkor mégis hol voltál? – szállt be Allie is.

-         Én elmentem Tylerrel a buliba, amit a Grillbe rendeztek. De nem bántottam senkit, esküszöm!

-         Akkor Damon volt.

-         De miért tette? – kérdezte Allie, nekem pedig összeszorult a torkom.

Én tehetek erről? Én váltottam ezt ki Damonból azzal, hogy egyetlen éjszakára összeálltam Tylerrel?

-         Elszabadítottam a poklot. – motyogtam magam elé, megfeledkezve Stefanékról.

-         Mit mondtál? – kérdezte vissza rögtön Stefan.

Ezek szerint szerencsémre nem értette.

-         Hagy segítsek! – azzal levettem az egyik fiatal, szinte még kislány testét Stefan válláról és követtem őket a ház mögé az erdőbe.

Már oda is volt készítve az egyik fánál két ásó. Allie és Stefan már nyúltak és értük, de nem tudtam volna, tétlenül csak állni és nézni. Ez az én feladatom, részben miattam halhattak meg ezek a lányok.

-         Szeretnék én ásni. – határozottan léptem Allie elé, és ő ismerte már ezt a hangnemet.

Tudta, nincs értelme se kérdezni, se ellenkezni, így hát csak egyszerűen odaadta az ásóját. Stefan összeráncolt szemöldökkel nézett, és kérdőn tekintett Alliere, de ő csak leült a földre és nézte, ahogy én már neki is álltam ásni.

            Több szó nem esett köztünk, míg a három lány el nem lett földelve.

-         Megyek zuhanyozni. – nem akartam, hogy bármilyen kérdés eszükbe jusson, és hazudnom kelljen nekik, de nem voltam elég gyors.

-         Nem tudsz valamit Damonról? – Stefan olyat kérdezett, amire szerencsére bármit felelhettem, semmi nem volt hazugság, mert többféleképpen értelmezhettem a kérdést.

-         Nem. – Stefan szemébe néztem, hogy ne legyen oka feltételezni, hogy hazudok, és be is vált a taktikám.

Nem volt több kérdés, én pedig eltűnhettem a fürdőszobámba gondolkodni, csendben és egyedül. Miután bezártam magam mögött az ajtót, nagyot sóhajtva néztem bele a tükörbe. Alig telt egy kis idő azóta, hogy láttam magam, de mintha még annál is fáradtabb és nyúzottabb lenne a fejem, és nem csak a rám ragadt sártól. Előhalásztam a zsebemből a bordó anyagot, és elgondolkodva néztem pár percig, de feladtam, hogy kitaláljam Damon gondolatait. Letettem az ingdarabot a mosdó szélére, kibújtam a farmeromból és a bugyimból, majd ledobtam magamról Tyler ingét is és beléptem a zuhanyfülkébe. A vizet állíthattam bármilyen melegre, az nem volt elég, sőt, már csak a forró volt kinyitva, de nem éreztem a várva várt perzselő érzést a bőrömön. Megmostam a hajam, és lemostam magamról a buli és az éjszaka minden szagát, de nem tudtam úgy ellazulni, ahogy akartam. Végig a fejemben járt az, hogy Damon miért is ölt az este… Nem tudom, milyen válasz tetszene. Talán semmilyen.

            Mikor már nem láttam magamon több koszt, és csak a tusfürdő és a sampon kellemes illatát éreztem elzártam a vizet. Annak ellenére, hogy a forróságot nem éreztem, a fürdőben már az orromig sem láttam a pára miatt. A tejfehér nedves vízgőzben csak kitapogatni tudtam a törülközőt, és mikor azt magamra csavartam, csak óvatosan, a lábammal keresve az utat, tudtam kikászálódni a fülkéből. Nem láttam, de körülbelül tudtam, hogy hol állhatok, mivel a lábam alatt a puha fürdőszobai szőnyeg volt és nem a csempe.

            Lassan törülközni kezdtem, mikor a fehér átláthatatlan párában valami vörös hullott elém, a lábamhoz. Lehajoltam, és felvettem a bordó szövetet, és csak egy nagyadag késéssel fogtam fel, hogy nem repülhetett magától nekem semmi, főleg, hogy huzat sincs az ablaktalan szobában. Bárhogy erőltettem a szemem, nem láttam senkit, akárhogy szagoltam, vagy hallgatóztam, úgy tűnt egyedül vagyok, és csak valami a fejemben súgta azt, hogy tévedek. Arrébb léptem, egészen addig, míg a csípőm neki nem ütközött a mosdó szélének, amibe azonnal bele is kapaszkodtam. Rendben, ki kell nyitnom az ajtót, hogy ki tudjon menni a gőz, és az ajtó pontosan a hátam mögött van, szemben a mosdóval.

            Fordultam volna, de csak egy kicsit mozdultam arrébb, mikor két erős kéz markolta meg a vállam és fordított vissza.

-         Ki vagy? – nem tudtam magamról lefeszegetni az ujjait, és semmit nem hallottam vagy éreztem, amiből meg tudtam volna mondani, hogy kivel van dolgom. – Ki a franc vagy te? – kérdeztem hangosabban, mire neki feszült a hátamnak egy kemény has és mellkas.

-         Ssssh. – a levegő végig simított a nyakamon, a vállamon, a fülemen és ettől megborzongtam.

Nem volt ijesztő, inkább az volt ijesztő, hogy egy másodperc alatt elgyengített valaki, aki akár egy idegen is lehet.

-         Engedj el! – sziszegtem annyira dühösen, ahogy tudtam, de kiérződött a hangomból a kétségbeesett gyengeség.

Egy apró, mindent tudó, hitetlenkedő fújtatás volt a válasz, amitől érezhetően libabőrös lettem. Észre sem vettem, hogy a keze már percek óta nem is szorít, de mire ez leesett és kaptam az alkalmon, hogy megforduljak, a látogatóm már el is tűnt. Erről árulkodott a nyitva hagyott ajtó is, amin át a gőz már gyorsan el is kezdett távozni.

            Nem tartott tovább a lábam. Összecsuklottak a térdeim, és keményen koppantam földön, de a fájdalmat szinte meg sem éreztem. Teljesen kikapcsolt az agyam. Ledöbbentem magamon, úgy, mint még soha. Elég volt egy idegennek kétszer csak a leheletével végigsimítania a bőrömet, és máris elgyengülök. Hogy tudott ez a valaki, egy szó nélkül, egy pillantás nélkül és szinte érintés nélkül levenni a lábamról? Mi történt velem?

-         Chessie minden oké?

-         Mi? – nyitva volt a szemem, de nem fókuszáltam, így csak egy nagy mozgó pirosas foltot láttam, ami hirtelen termett előttem.

-         Mit csinálsz a földön?

-         Én? Semmit? Miért?

-         Itt ülsz a földön, egy szál törülközőben, és úgy bambulsz, mintha valami sokk ért volna!

-         Nem láttál valakit kimenni innen? – emeltem rá végül a tekintetem

-         Nem. – kis szünet után kérdezett csak rá, miközben felhúzott a földről – Miért, járt itt valaki?

Nem akartam válaszolni. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtörtént-e a furcsa látogatás, vagy csak én képzelődtem. Követtem Alliet a szobámba, és a mozgástól valahogy kezdtem észhez térni. Mire felöltöztem, már újra összeszedtem magam.

-         Ne haragudj Allie, ha rád ijesztettem. Volt egy rossz álmom a minap, és még annak a hatása alatt állhatok. – Allie szeme nagyobbra nyílt, mint vártam.

-         Ha azt mondod, hogy te is börtönökről álmodsz, én menten meghülyülök.

-         Te börtönökről álmodsz? Mióta?

-         Pár napja. Miért a te álmaidban mi van?