Huszonharmadik fejezet - Kártyavár

Sziasztok!

Na volt egy kis baki az e-mail rendszerébe, de megoldottuk és íme, itt is van a 23. fejezet. (A kedvenc számom a 23, ezért kérek sok-sok kritikát!!) Mellesleg igyekeztem a címhez hűen írni, meglátjuk sikerült-e! 

Az agyatok tovább húzom, ha még lehet, szóval ne egyetek meg, mert sose tudjátok meg mi lesz a vége! XD

Jó olvasást! Pusz

-         Hogy mi? – értettem, de jobbnak tűnt tettetni, hogy mégsem.

-         Beszéltél. Álmodban. – mondta tagoltan, mint valami hülyének.

-         És mit mondtam? – ez volt a normális kérdés az ilyen esetben, még akkor is, hogy ha tudtam, mit álmodtam, és tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

-         Mindenfélét. Hülyeségeket. El sem hiszem! – Tyler most már nem is akarta titkolni, hogy ideges.

-         Így nem tudok magyarázatot adni. – nem mintha másképp tudnék – Ülj le, nyugodj meg és meséld el mi történt. – addig is van időm kitalálni valami mesét.

Tyler még fel-alá járkált pár percig, aztán végül csak leült egy másik fotelbe és látszott, hogy azon töri a fejét, miként álljon neki.

-         Arra ébredtem, hogy dobálod magad álmodba. Úgy tűnt, mintha harcolnál, vagy menekülnél, és közben azt mondogattad, hogy „ne” meg „állj” és emlegettél farkast, hollót, meg kígyót… - kis szünetet tartott, hogy levegőhöz is jusson a nagy hadarásban. – Aztán hirtelen megmerevedtél, és vér csurgott a szemedből… - ezt kissé megrökönyödve mondta, és meg is tudtam érteni. Ez tényleg felzaklathatta.

-         Majd pár perc szünet után teljesen ellazultál. Gyorsan kezdted szedni a levegőt, kimelegedtél és közben azt hajtogattad, hogy „ki vagy te” meg „rejtélyes idegen”, „fürdőszoba”, aztán elnyílt a szád, mintha… Már ébresztgettelek egy ideje, de semmi nem történt. Aztán azt mondtad, hogy „ne hagyj itt” és sikerült felébresszelek.

Ez rosszabb volt, mint vártam. Az első felét az álmoknak, még könnyen kimagyarázhattam, de a második felé nincs jó hazugságom.

-         Nos? – sürgetett Tyler. – Mit tudsz mondani?

-         Én… Én. – igazság, hazugság vagy semmi. – Én nem tudom. Nem emlékszem arra, hogy álmodtam egyáltalán valamit. Tényleg fogalmam sincs mi lehetett.

Tyler eddig tudott ülve maradni, újra felpattant és járkálni kezdett.

-         Tehát ötleted sincs, hogy milyen rejtélyes idegenekre izgulsz rá, amikor alszol? – kicsit irreálisan hangzott – Ugye te sem gondolod, hogy ezt megeteted velem? Mert ha igen, akkor nem is vagy olyan okos, mint először hittem.

Tény, hogy jól vág az agyam, de most mégsem jutott eszembe egy olyan ötlet sem, amivel elaltathattam volna a gyanúját, vagy meg tudtam volna nyugtatni. És mindezt természetesen anélkül, hogy be kéne vallanom, hogy én nem vagyok szerelmes és igazából ez az egész egy hazugság.

            Teljesen elkalandozott az agyam, és azt sem vettem észre, mikor Tyler kikerült a látószögemből. Valaki végigsimított a nyakamon, én pedig ijedten ugrottam össze az érintéstől. Gyorsan megfordultam és szembenéztem Tyler hátráló alakjával. Szeme sárgán villant, a fejét hitetlenül rázta, szája mégis őrült mosolyra húzódott.

-         Jé, csak nem egy őszinte reakciót láttam? Széééép. Ezek szerint csak akkor tudod elviselni, ha hozzád érek, ha van benned már jócskán alkohol, vagy úgy feldühített valaki, hogy már csak a vörös ködön keresztül látod a világot?

Nem tudtam elég gyorsan válaszolni, ő pedig villámgyorsan eltűnt a házból. Ezt nem így kellett volna.

/Damon/

            Nem volt nehéz rátalálni Chessiere és Tylerre, mivel a kis farkas autójára már rég felraktam egy nyomkövetőt. Egészen a Clevelandi nyaralójukig jöttek a hóviharban, aztán pedig ott is éjszakáztak, én pedig végig követtem őket. Hallgatózni nem volt kedvem, de az erős szélben nehéz is lett volna, viszont mikor a vihar elült és a nap is felkelt, fülelés nélkül is tisztán hallottam a friss párocska első és talán utolsó vitáját.

            Eléggé ledöbbentett minden, amit hallottam. Hogy Chessie farkasokról, hollókról és kígyókról álmodik, meg persze, hogy én még álmaiban is többet érek el Tylernél. És még csak nem is sejti, hogy az általa ügyesen elnevezett „rejtélyes idegen” engem takar. Lehet, hogy akkor a „ne hagyj itt” –et is hallhatom majd egyszer az ő szájából?

            Egy pillanatra nekilódult a fantáziám, és egy „rövid” listába szedtem a szavakat, amiket még szívesen hallanék tőle, de csapódott az ajtó és nem sokkal mellettem vágtatott el Tyler.

-         Hát akkor, szórakozzunk! – indultam utána.

Nem lett volna nehéz utolérnem, de érdekelt meddig fog rohanni, mi a célja. Körülbelül három perc alatt kiderült, hogy célja semmi, és ha nem állítom meg, még nagyon sokáig fog körbe-körbe rohangálni a fák között.

-         Mi van Lockwood? Nem sült el jól az éjjel? – úgy álltam meg, hogy ne tudjon kikerülni és meg kelljen állnia.

Mikor lefékezett először bamba értetlenség ült ki az arcára.

-         Damon, te mi a fenét keresel itt? – aztán persze a meglepetés mindig elmúlik, és ilyenkor jutnak a csalódott férfiak eszébe a legjobb ötletek. Persze ezt én is csak a könyvekből és a filmekből tudom. – Tee! – Tyler arca már inkább tűnt állatiasnak, mint emberinek és a torkomnak is ugrott volna, ha nem vagyok gyorsabb. – Te tehetsz erről az egészről mi? Gondolhattam volna!

/Chessie/

            Jobb ötlet híján én is elhagytam a házat, vagy képletesen szólva,  a süllyedő hajót, és Tyler keresésére indultam, hátha még elkapom, mielőtt túl nagy hülyeséget csinálna. Gyorsan túlesünk az egészen és hamarabb hazaérek, mint ő kocsival. Remek, akkor majd csak Damon beszólásait kell hallgatnom és eltűrnöm. Lássuk be, ennek elég kicsi a valószínűsége. Egyre jobb.

-         Miért nem lehetett rendben minden legalább egy hétig?– kérdeztem az ég felé nézve, de a választ hiába vártam.

A vámpírok egyébként is a pokolra kerülnek, mit várok én Istentől? Még egy dolog, amin most, nem fogok gondolkodni.

            Tovább indultam, egyenesen a fák közé, hisz, ha bajom van, én is mindig az erdőbe menekülök be. Nem is kellett sokáig mennem, mikor meghallottam az első hangokat. Mint a filmekben, nekem is úgy gyökerezett földbe a lábam. Hangok? Tyler és ki? Mégis kit talált, akivel neki tudott állni ilyen hangosan vitatkozni? Halkan, nehogy felfedjem magam indultam a hangok felé. Mint kiderült, nem volt egy rossz ötlet, mert a második kevésbé ingerült és hangos hang nem másé volt, mint Damoné. De hogy, ő hogyan kerül ide, azt… Inkább hagyjuk.

-         És mondd csak Tyler… Mondjuk igazán hízelgő, hogy rögtön én jutottam eszedbe, de szerinted, ehhez az egészhez, hogy lehet nekem egyáltalán közöm?

-         Nem tudom, de fogadni mernék rá, hogy a te kezed van benne. Már az első pillanatban láttam, hogy nem tetszik neked, hogy Chessie inkább engem választott, mint téged! Bármennyire is vagy öreg, meg alattomos, a féltékenység akkor is ott volt a szemedben.

-         Azért ne túlozzunk. – nevetett Damon végtelen nyugalommal a hangjában. – Igaz, ami igaz, Chessie is nő, ráadásul szép is és vámpír is, még jó, hogy átfutott az agyamon a gondolat, hogyan is kaphatnám meg, csak egyszer, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Nem ér annyit, hogy küzdjek érte.

-         Akkor elárulnád, most mégis mit keresel itt? – ügyes kérdés volt Tylertől, de tudtam, hogy Damon könnyebben és jobban hazudik, mint én. Bármi is az igazi ok, nem fogja az orrunkra kötni.

-         Egyszerű. Követtelek titeket, mert Chessiere én találtam rá, én vállaltam érte a felelősséget, ami utólag kiderült, jó hülye ötlet volt, és ezért figyelnem kell rá, mikor akar kinyírni téged, vagy bárki mást. Ha ilyen eszébe jut, nekem vagy meg kell akadályoznom, vagy ügyesen el kell utána takarítanom, nehogy lebukjunk.

-         Aha. Szóval azt mondod, csak ennyi? Semmi féltékenység?

-         Féltékenység? Mégis mire? A pillanatnyi kiakadásodra? Semmiképp.

-         Nem. – hallottam Tyler hangjában valami változást és ezért még jobban füleltem, mint eddig. – Arra, hogy Chessie az enyém. Csak az enyém, nem a tied és nem másé.

Ez a mondat még engem is meglepett. Ha Damon mondja, egyszerűen behúzok neki egyet és le van tudva, mert ő már csak ilyen, de Tylerből ezt a kijelentést nem néztem volna ki. Mozdulni se tudtam a döbbenettől, pedig a legszívesebben kiadtam volna a bennem hirtelen felgyülemlett mérget és csalódottságot. Francba azzal, hogy kit bántok meg, ha az sem érdekel senkit, hogy engem megbántanak! Már épp átléptem volna azt a határt, ami egy nagyobb dühkitöréshez kell, mikor Damon újra megszólalt.

-         Most először biztosra veszem, hogy tévedsz. – az ő hangja is egészen más volt, mélyebb és fenyegetőbb, de továbbra is nyugodt. – Chessie a saját maga ura, senkinek sem a bábja, vagy tulajdona. De ha mégis az, biztos nem a tied, nem egy vérfarkasé lenne.

-         Hanem? A tiéd? Megint ide lyukadunk ki, látod! Csak magadnak akarod, azért vagy itt.

-         Ő túl erős hozzá, ahhoz, hogy birtokolják.

-         Igen, akkor mégis, hogyan jutsz be az álmaiba? – meglepett Tyler következtetése, de mindennél jobban vártam Damon reakcióját.

-         Mit hogy csinálok? – hangjában döbbenet csengett, de biztosra veszem, hogy kihallgatott már valamikor, és nem ismeretlen előtte az álmom témája.

Mintha hideg vizet csurgattak volna végig a hátamon. Teljesen befelé fókuszáltam és a beszélgetésből már csak érthetetlen foszlányok jutottak a fülembe.

            Az nem lehet. Kizárt. Az állatos álmomról lehet, hogy tud, mert már többször láttam és Allienek is elmeséltem. Simán kihallgathatta. De az idegenről, róla most éjjel álmodtam először, arról nem tudhat. Ha most megtudja, nekem végem. Ki fogja használni, vagy keresni kezdi, hogy ki juthatott be a házba, és akkor elkergeti.

            Nem figyeltem, merre mentem, csak valahol tudat alatt érzékeltem, hogy az erdőből kiértem és már az aszfalton sétálok. Az járt a fejemben, minden mást kiszorítva, hogy mi lesz, ha Damon miatt soha többé nem keres meg az idegen. Fájt, rettenetesen fájt belegondolni, hogy amit épp csak megízleltettek veled, azt rögtön el is veszik, és te örökké csak sóvárogsz valami után, amiről csak feltételezed egy apró részlet miatt, hogy mesés.

            Egy perc alatt, egy apró lökéstől úgy dőlt össze az egész világ, mint egy kártyavár. Ha Tyler elmondja, amit tud, és el fogja mondani, akkor Damon tönkre fog tenni mindent. Nem, ezt nem fogom hagyni. Majd belepusztultam a gondolatba, hogy Alliet egy szó nélkül kell otthagyjam, hogy Stefantól ne köszönjek el, de tudtam, hogy ha még egyszer találkozok Damonnal és nem tudom kimagyarázni a rejtélyes idegen álmát úgy, hogy az még őt is megtévessze, akkor elvesztettem minden esélyem rá, hogy beteljesüljön.

            Elszorult a torkom a magától jött gondolatra, arra az egyetlen egy szóra. Egy olyan mély igazság volt, amit eddig is tudtam és éreztem, de nem mondtam ki, nem fogtam föl és most teljesen elvette minden erőmet. Ha dobogna a szívem, most megállt volna. Nem hittem volna, hogy ennyire kiborító megtudni a sorsodat… Nekem rá kell találnom erre az alakra, meg kell ismernem, és muszáj megszereznem. Ezen múlik minden…

            Egy hangos dudálás zökkentett ki a tudatlanságomból, de nem voltam még elég önmagam ahhoz, hogy reagáljak arra, amit hallottam. Dudálás, kiabálás, fékcsikorgás a jeges úton, aztán egy erős lökés. De nem olyan erős, és nem is abból az irányból jött, ahogy azt vártam. Koppant a fejem a földön, és valami meleg és puha is rám esett, de ez közel sem az a kocsi, amit szemből vártam. Lassan magamhoz térve nyitottam ki a szemem és néztem meg hová kerültem. A járdán feküdtem az oldalamon, miközben félig rajtam egy nagykabátos férfi hevert. Éreztem a vérének illatát, ami nagyon is csábító volt, de visszatartottam a lélegzetemet. Nem akartam rátámadni a „megmentőmre”.

            Lassan, tettetve az embert felültem és erre a fickó is mozgolódni kezdett.

-         Köszönöm. – mondtam halkan neki, mire felemelte a fejét és elállt a szavam.

-         Nincs mit kis szökevény. – Seth nézett vissza rám alig fél méterről.

-         Seth? – kérdeztem, mikor tudtam a választ, de nem mertem hinni a szememnek.

A kontroll eltűnt én pedig úgy öleltem magamhoz, mint egy régi nagy barátot. A testet öltött megoldás egyenesen az égből.