Huszonkettedik fejezet – Hóvihar

Sziasztok!

Na ezt a fejezetet, már sikerült kicsit hamarabb befejeznem, így Myka tudta bétázni is, így remélhetőleg nincs benne hiba.

Megkaptam viszont, hogy nagyon sokáig húzom az agyatokat ezzel a "Damon az idegen, de Chessie ezt nem tudja" dologgal, és azt kell mondjam, ez így is marad egy darabig. xD :$

Viszont, hogy ne legyek unalmas, a következő fejezet (23, a kedvenc számom egyébként) elég pörgős lesz, és annyit elárulok, hogy Chessie nem tud meg semmit, ti viszont kitalálhattok valamit, ha elég ügyesek vagytok! (nem fogom egyértelműen leírni, de ki lehet találni.... ;P )

Nem is mondok többet, itt a fejezet, jó olvasást, és ha lehet döntsük meg a 3 kommentet! :) 

Ps.: http://konyvbaratok.blogger.hu/2011/07/07/jilly-cooper-polo-2-kritika , annak, aki esetleg még nem szavazott rám. ;)

Bevágódtam Tyler mellé a kocsiba, és tudtam, hogy ha nem szólok rá, elbambul, ezért hát…

-         Gázt! – néztem rá jelentőségteljesen, fogva tartva a tekintetét, de azért eljutott az agyáig az információ, és beindította a kocsit.

Tyler kifelé indult a városból az országúton, és ezzel kíváncsivá tett, hova is megyünk.

-         És mi az úti cél?

-         Meglepetés.

-         Nem szeretem a meglepetéseket.

-         És a filmeket szereted?

Mozi. Nem túl ötletes, de mit vártam? Legalább addig se kell megjátszanom magam és beszélgetnem.

-         Azokat már szeretem.

-         Akkor jó. – mosolygott rám.

Nem tudom meddig, de egy jó darabig biztosan, észak felé autókáztunk, és a hó ezzel együtt egyre erősebben esett. Meglepődve pislogtam, mikor elhagytuk a Cleveland, OHIO jelzést az autópályán.

-         Mondd csak, miért jöttünk ilyen messzire egy film miatt?

-         Ki mondta, hogy csak egy filmről lesz szó?

-         Utálom mikor kérdésre kérdéssel válaszolnak. – úgy döntöttem nem firtatom tovább.

Ha ennek a randinak rossz vége lesz, akkor vagy haza fele is ezt a hosszú utat tesszük meg együtt, csak más hangulatban, vagy futhatok a hóban. Szuper!

            Egyre kevésbé tartottam jó ötletnek ezt a kirándulást Tylerrel, de most már mindegy, kár azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha. Mert ha otthon maradok, akkor Damon becses figyelmét élvezhettem volna, de lehet, hogy megint látogatást tett volna az ismeretlen látogató és ezért megérte volna elviselni bármit. Na, tessék, csak kellett belegondolni, hogy mi lett volna ha…

            Egyszer csak leparkoltunk egy ház előtt, én pedig elég értetlenül nézhettem Tylerre.

-         Gyere. – nem adott magyarázatot, inkább kiszállt a kocsiból kinyitotta a csomagtartót, kivett valamit, aztán az én ajtóhoz lépett és azt is kinyitotta.

Elfogadtam a felajánlott kezét és kimásztam a kocsiból a viharossá erősödött havazásba. Hallottam, hogy csukódik az ajtó, pittyen a zár, aztán elkezdtünk a ház felé araszolni, mert a szembe-szél azért jócskán lelassított. Amilyen gyorsan csak lehet mentünk fel a lépcsőn, és amint Tyler elővette a kulcsot és kinyitotta az ajtót, úgy estünk be a száraz előszobába.A széllel harcolva csuktuk be a bejáratot, így már csak tompa morgásként hallottuk a vihart. 
      -         Nem kellett volna behívnod? - kérdeztem furcsállva.
      -         Behívtalak, de csak halkan. Biztos nem hallottad a szélben.

            Körülnéztem az egyszerű ház előszobájában, de csak sötétben, mert mikor a villanykapcsolóval próbálkoztam, az nem reagált.

-         Valószínűleg elment az áram.

-         Aha. És most már elárulod, hol vagyunk?

-         Az egyik nyaralónkban. Pontosabban az Ohio-i Cleveland-ben, az Erie tó partján. – miközben beszélt, átvezetett a nappalin egy hátsó üveges ajtóhoz, és mikor kimondta a „tó” szót, elhúzta a függönyt.

Az Erie tó alig száz méterre, konkrétan a hátsó kert végében kapott helyet, de olyan nagy volt, hogy a sötétben, nem láttam a túlsó partját. Azt vártam, hogy a vihartól dühösen hullámzik majd a víz, de csak egy kis csúszással jöttem rá, hogy ez a hatalmas tó, egy az egyben, be van fagyva. Tyler egészen eddig csendben állt mellettem.

-         Tudsz korcsolyázni? – karolta át a derekam.

Belehasított a szívembe a keserű fájdalom. Milyen tökéletes és romantikus kirándulás lenne ez, ha nem egymással lennénk itt. Ha Tyler mellett most egy olyan lány állna, aki megérdemli őt, vagy engem karolna át olyan férfi, akit én érdemlek meg.

            Ilyen az élet. Tylert a jó szándék vezette, én pedig nem fogom elrontani a tervét. Ha ennek a kapcsolatnak vége lesz, az nem itt fog bekövetkezni. Szereznem kell neki pár igazán boldog, vidám napot, hogy arra emlékezzen, és hogy viszonozzam a szeretetét, amit nekem adott, aztán pedig úgy kell távoznom, hogy őt ne bántsam meg, és hogy soha többé ne találkozzunk.

            Teljesen lehetetlennek hangzik, de így kell csinálni, így kell, hogy történjen, mert más út, ebben az esetben járhatatlan, komoly sérülés nélkül. Egy darabig még úgy tettem, mint aki csodálja a tájat, és mikor megfordultam, már sok gyertya égett a szobába, hogy a villany helyett, más adjon fényt. Vagy az is lehet, hogy Tyler akart tenni a romantikus hangulatért, de az kevésbé fájt nekem, ha az első opcióban hittem.

            Leültem az egyik kanapéra, és „figyelmesen” szemléltem, ahogy lassan a kandalló is begyullad és rögtön sokkal jobban kivilágosodik a szoba és felmelegszik a levegő.

-         És, mit fogunk itt csinálni? – csúszott ki a számon meggondolatlanul a kérdés.

-         Háááát… - fordult el Tyler a kandallótól, és így egy vöröses derengés vette őt körbe, miközben az arca árnyékban maradt. Így még az átlagosnál is vonzóbbnak tűnt. Miért nem szerettem bele? – Igazából azt terveztem, hogy majd megnézünk egy DVD-t, meg korcsolyázunk, aztán itt aludnánk, de ebben a viharban csak az itt alvás kivitelezhető. Szóval, mondjuk, főzhetnénk valamit nekem, - gondolom ez egy burkolt utalás volt rá, hogy éhes – meg beszélgethetnénk, és bármit, ami eszedbe jut…

Látszott rajta a zavar, hogy nem tudja, mihez kezdjen, mikor az első terve befuccsol, és fél, hogy ezzel tönkreteszi a kiruccanásunkat. Felálltam és elé léptem, majd egy puszit adtam az arcára.

-         Mit ennél? Vagy kérdezzem inkább, hogy mi van itthon? – megkönnyebbülten elmosolyodott.

-         Hoztam hotdog-nak valót! Meg tudnék enni vagy százat.

-         Akkor remélem az egész táska virslivel és kenyérrel van tele. – böktem az előszobában hagyott táskára.

Tyler azonnal ment is érte és behozta a konyhába. Tényleg vett ki belőle, vagy húsz virslit, meg két csomag hotdog kiflit, ketchupöt és mustárt. De a legnagyobb meglepetésemre, miközben már főztem a virslit, megláttam, hogy a hűtőbe pakolgatja a tasakos vért.

-         Kérsz? – nyújtott felém egyet, én pedig nem tudtam nem meglepődve nézni.

-         Nem zavar? – kérdeztem megzavarodva.

-         Már engem is kóstoltál, nem? És az sem zavart. Sőt… - azzal letett az asztalra egy zacskó vért.

-         Köszönöm, hogy gondoltál rám. Fordított esetben, én biztos megfeledkeztem volna róla.

-         A titkom a lista. Anyám szoktatott rá. Mindig listát kell készíteni. Például szerepelt a listán, hogy kaja, és ez bele foglal mindkettőnket ebben az esetben. Magamnak hoztam hotdogot, neked meg donorvért. De volt a listán még olyan is, hogy korcsolya, de azt tudtam, hogy ebben a házban is van pár, és kölcsönözni is lehet és stb.

-         Erre mindenkinek rá kéne szoknia. Talán sosem felejtenénk el semmit.

-         Ez a technika sem hibátlan. Például nem gondoltam rá, mit csinálunk majd áram nélkül.

-         Szerintem feltaláljuk majd magunkat. – közben elkészültem az első adag hotdoggal és Tyler elé raktam az asztalra.

-         Köszi. – feltettem főni a következő adagot, mert ahogy elnéztem, az öt hotdog kevés lesz.

Miután felforrt a víz, és bedobáltam a virsliket, én is leültem az asztalhoz egy pohár társaságában és elkezdtem fogyasztani a saját 0-ásomat.

-         Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? – kivételesen tényleg kíváncsi voltam a válaszra.

-         Hát, én is 0-s vagyok, és ahogy észrevettem khm, ízlettem, szóval gondoltam, jó lesz. Ezek szerint mázlim volt, hogy ez a kedvenced.

Annyira furcsa volt a helyzet, hogy nem tudtam nem elröhögni magam.

-         Mi az? – kérdezte kicsit durcásan Tyler. Gondolom, azt hiszi, őt röhögtem ki.

-         Egy családi nyaraló, egy hatalmas befagyott tó partján, és mi, egy vámpír és egy vérfarkas, itt ülünk áram nélkül és esszük a hotdogot és a 0-s vért egy asztalnál, a gyertya fényében. Kicsit sem abszurd…

-         Most, hogy így mondod… De magamtól nem jutott volna eszembe, annyira hozzászoktam már a furcsa dolgok jelenlétéhez az életben.

Közben éreztem, hogy a virsli már kész, ezért felálltam és elkészítettem még öt hotdogot, amit a többi mellé kitettem az asztalra, de újabb adagot már nem kezdtem el főzni.

-         Elég lesz ennyi?

-         Persze, bőven. Köszönöm, jó, hogy egy ilyen remek szakácsnővel kerültem össze ebben a hóviharban.

-         Oh, hogy oda ne rohanjak, meg vissza. – viccelődtem én is. – Tudod, egy ilyen készséget, mint a tökéletes hotdog elkészítése, az ember egy életen át tanulja, de egy vámpírnak már ösztönös.

Jót nevettünk ezeken a közel sem átlagos párbeszédeken, de ez a perc is elmúlt és közénk megint beült az ismerős csend. Már nem tudom, kin van a sor, hogy megtörje. 

-         Gyere, menjünk be a nappaliba. – szólt, mikor letolta az utolsó hotdogot is. – Kipukkadok.

Felálltam és követtem őt a nagyszobába, majd eszembe jutott valami, ami talán elég meghitt Tylernek, de nem túl nagy hazugság nekem. Leültem a kanapéra, és mikor Tyler is letelepedett mellém, megfogtam a vállánál és lefektettem őt úgy, hogy a feje az ölembe kerüljön.

            Csendben maradtunk, én pedig addig simogattam Tyler fejét, és masszíroztam a vállát, míg el nem aludt, és míg én el nem aludtam. Ahogy lehunytam a szemem álmodni kezdtem. Újra este volt, és egyedül voltam. Szaladtam egy macskaköves utcán, ami olyan kihalt volt, hogy szellemvárosnak is elment volna. Gyakran néztem hátra, de csak sokadszorra vettem észre három mozgó pontot, amik felém tartottak. Gyorsan futottam, vámpírsebességgel, de a három sötét folt egyre közeledett, bárhogy is igyekeztem. Mikor már csak száz méter volt köztünk, azt is ki tudtam venni, hogy a már megszokott, három állat üldöz. A farkas futott, gyorsan szedte a lábait, miközben sárgás szeme villogott. A holló alacsonyan repült és a tollait teljesen lelapította a menetszél. Olyan sebesen repült, hogy szinte vernie sem kellett a szárnyaival. A legmegdöbbentőbb viszont a kígyó volt. Csupán egy hosszú csíknak tűnt, ami szinte mozdulatlanul előzte le a két ellenfelét.

            Nem figyeltem a lábam elé, így kis híja volt, hogy elessek. Mire visszanyertem az egyensúlyom, már nem volt értelme futni, csak néztem, ahogy közelednek felém. Eluralkodott rajtam a félelem, de mikor azt láttam, hogy a kígyó lecsap a farkas torkára, mire az összeesik, összeszorult a szívem. Már csak ketten közeledtek, bennem pedig már a sajnálat és a félelem is dolgozott, egészen addig, míg a kígyó az alacsonyan repülő hollóra is lecsapott, és egészbe nyelte le, miközben nem lassított. A sajnálat és a félelem eltűnt, a térdem felmondta a szolgálatot, a szám kiszáradt és úgy éreztem zuhanok a semmibe.

            Vártam, hogy felébredjek, de újabb álom jött. Nem is álom, csak érzés. Semmit nem láttam, semmit sem hallottam, csak újra éreztem a bőrömön az ismeretlen látogatóm perzselő érintéseit. Már nem az járt a fejemben, hogy mikor lesz vége az álomnak, hanem az, hogy ki az idegen és meddig maradhat velem ebben a furcsa állapotban.

            A vér szagára ébredtem. Értetlenül néztem körbe a már a felkelő nap fényében tündöklő szobában. Így talán még szebb volt, mint este a tűz megvilágításában. A hóvihar odakint már elállt, és a tó jege gyönyörűen csillogott. Valami mégsem stimmelt. Nem a vérre gondolok. Valami volt a levegőben. Valami megmagyarázhatatlan és baljóslatú.

-         Mi történt? – néztem Tylerre, aki egy kibontott zacskó vérrel a kezében állt előttem.

-         Ezt én akartam kérdezni. – nyomta a kezembe Tyler a szag forrását. – Csak így tudtalak felkelteni.

-         Miért? Miért akartál felkelteni? – Tyler arca elsötétült. Nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni a választ.

-         Beszéltél álmodban.