Kilencedik fejezet – Ismerkedés 1.

Sziasztok!

Itt a fejezet, bocsi, hogy csak most, de hosszú történet. Nem fűzök hozzá többet, jó olvasást!

Az új design mindjárt felkerül, majd teszek ki róla szavazást! ;)

Pussz <3

Egy kisebb fajta, régi típusú, de nagyon szép kocsihoz sétáltunk. Stefan kinyitotta az anyósülés ajtaját, és egy rövid pillantás után, amit Alliere vetettem, önként másztam be a hátsó ülésre. Allie kissé zavarban szállt be előre Stefan mellé, majd el is indultunk. Egyáltalán nem figyeltem az útra, ha késsel fenyegetnének, se tudnám megmondani, hogy hogyan is kerültem ilyen gyorsan egy bevásárló központ elé. Ahogy körülnéztem a sok szép kocsi között, ahonnan ki se tűnt Stefan különlegessége, eszembe jutott egy súlyos gond.

-         Öööö, Stefan? Mégis miből fogunk mi vásárolni? – tettem fel az indokolt kérdést.

-         Ezen ne fájjon a fejed. Mindent megnézünk, és megveszünk, ami szükséges. Egy darab ruhátok nincs itt, szóval be kell szereznünk jó néhányat.

-         De hát az nagyon sokba is kerülhet… - csatlakozott Allie.

-         Higgyétek el, ha mondom, hogy minden ki fog jönni. – kacsintott hátra.

-         Nem azzal van a baj, hogy nem hinném el, hanem azzal, hogy a most már átlagon felüli értelmi képességemmel sem tudom kitalálni, hogy mégis hogyan fogom ezt visszafizetni.

-         Sehogy.

-         Ne röhögtess! Miért tennél ilyet?

-         Nem lehet egy ember jó?

-         Egy ember? De, vagyis nem, nincs jó ember, de lényegtelen. Tudod miért? Mert nem vagy ember.

-         És az, hogy az vagyok ami, kizártja a segítőkészséget, az önzetlenséget és a törődést?

-         Öö, igen?!

Stefan nem vitatkozott velem tovább, nagyon vigyorgott, a szeme mégis aggódó volt.

-         Min aggódsz? És min vigyorogsz?

-         Jobban hasonlítasz Damonra, mint hittem.

Hát meglepetésemben felhorkantam.

-         Hogy én? Hasonlítok? Arra a bunkó seggfejre? Kizárt, de köszönöm a feltételezést.

Nem kaptam megnyugtató választ, vagy esetleg bocsánatkérést, csak még szélesebb vigyort.

            A bevásárlóközpont hatalmas volt, legalább 4 emeletes, és mindenhol fényes, csillogó és rikító kirakatok csábították a pénzel teli népet. A régi életemben is a vásárlás volt az, amit szívesen űztem hobbiként a szüleim pénzén és ezen a vámpírrá változásom sem tudott változtatni. Allievel egyszerre léptünk egy ruhabolt elé, majd mintha csak ugyan arra gondolnánk együtt léptünk be. Kiválasztottunk egy-egy sort, és nézni kezdtük a portékát, no meg az árcédulát. Minden riasztóan drágának tűnt, mikor régen ezeken az árakon csak nevettem, hogy szinte utánam dobják ingyen.

-         Mondtam, hogy azzal ne törődj. – ment el a hátam mögött Stefan, majd leült a próbafülke előtt elhelyezett székek egyikébe.

Hát, nem tudja még, hogy mire vállalkozott velünk. Elfeledkeztem az árakról, és csak a méreteket néztem, majd mikor már a kezemben volt jó néhány póló, egy két ruha, szoknya és nadrág besétáltam az egyik próbafülkébe.

-         Elnézést, csak 2 ruhadarabot vihet be egyszerre! – kiáltott rám egy eladó kislány.

-         A hölgy annyi ruhát visz be magával, ahányat csak akar. – állt elé Stefan és nézett mélyen a nő szemébe, aki pár pillanatig úgy tűnt magán kívül van, majd bólintott, mosolygott és továbbállt.

-         Ezt hogy csináltad? – néztem rá ledöbbenve.

-         Majd megtanítom. Szerintem a fehér pólóval kezd. Ami jó, azt mond, és el is rakom.

-         Hm, oké. – azzal behúztam a függönyt, majd sorba felpróbáltam a ruhákat.

Ami nem tetszett azt a földre dobtam, ami tetszett, azt kidobtam a fülke függönye fölött Stefannak. Hallottam Alliet is a szomszéd fülkéből, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyan olyan lelkesedéssel szorgoskodik, mint én, ha nem többel! Mikor az utolsó pólót is kiadtam Stefannak visszaöltöztem, és kiléptem az üzletbe. Stefan mellett két széken 1-1 kupac szépen összehajtott ruha pihent. Allievel kb. egy ugyan olyan ruhát nem vettünk, de a két adag ruha közel azonos méretű tornyot alkotott. A szomszéd fülke függönye is elhúzódott, majd felmarkoltuk a saját ruháinkat, és a kasszához léptünk.

            Az eladó nő nem kis szemekkel nézett végig rajtunk, és a szerzeményeinken, de el tudtam képzelni mit lát. Két kissé szakadt fiatal lány, egy jó képű, jól öltözött és megnyerő férfival ruhát vásárol, nem kis mennyiségben. A végösszeget nagyon akartam volna hallani, de Stefan a kezünkbe nyomta a szatyrainkat és kitessékelt minket az üzletből. Kintről csak annyit tudtunk megállapítani, hogy Stefan egy kártyát adott a nőnek, aki jól megnézte a hitelkártyán szereplő nevet, majd lehúzta és meglepődve tudomásul vette, hogy a bolt olyan üzletet csinált ezen a napon, mint egész alapítása óta nem. Pártfogónk türelmes volt, és kedves, azt pedig biztosra vettem, hogy ha Damon lett volna ugyan ebben a helyzetben, nem állta volna meg megjegyzések nélkül.

            Tovább mentünk, és betértünk az első cipőboltba, amit találtunk. Továbbra sem figyeltük az árakat, betartva ezzel Stefan utasítását, csak próbáltuk sorba a cipőket.

Csizmákat, bakancsokat, edzőcipőket, magassarkúakat és szinte minden mást is, a végén pedig olyan doboz mennyiséget vittünk haza, amivel egy egész telet végig lehetne fűteni.

            Azt hittem ennyi, mikor a kocsihoz indultunk, de kiderült, hogy csak lepakoltunk, hogy legyen szabad kezünk a folytatáshoz. Stefan mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, és eközben még arra is figyelt, hogy ne essünk neki egy ember torkának sem. Én elég felszabadultan jártam-keltem az emberek között, de Allienek ez már nem ment olyan könnyen, inkább mindig Stefan mellett sétált, és erősen összeráncolt homlokkal koncentrált. Bár lehet, hogy Stefan társaságát más miatt is keresi. Erre a gondolatra csak elvigyorodtam, majd megláttam egy üzletet, ami több szempontból is feldobott. Fehérneműket nem vettünk, pedig az muszáj, ezen kívül pedig várom már, hogy Stefan erre milyen arcot vág majd! Követtek a boltba a többiek is, de a kísérőnk arcán nem mutatkozott egy csepp zavar sem, nem úgy, mint az eladó lányok képén.

            Kiválasztottunk egy két darabot, majd a próbafülkébe mentünk, hogy felpróbáljuk őket. A kezembe akadt egy nagyon kihívó szett is, és már csak kíváncsiságból is felpróbáltam. 1-2 előnyöset megtartottam, és miután az éjszakai viseletként hirdetett darabot is felvettem, úgy döntöttem, az is kell nekem. Amikor kiléptem a fülkéből meglepő kép fogadott, Stefan egy szőke lánnyal beszélgetett elmélyülten, ráadásul nagyon közel beszéltek egymás füléhez és halkan. Átfutott rajtam a gondolat, hogy Stefan is csak férfiből van, de azért adtam neki egy esélyt és közelebb léptem, mire arrébb hajoltak egymástól.

-         Chessie, ő itt Caroline. Közülünk való.

-         Szia! – állt fel vigyorogva a szőkeség és a kezét nyújtotta. Csak félpercnyi gondolkodás után viszonoztam a gesztust, amit be lehetett tudni megdöbbenésnek. – Caroline Forbes vagyok, én is Mystic Fallsban lakom. Az anyám a serif.

-         Hello, Francesca Saint-Justh. Mióta vagy…?

-         Körülbelül fél éve. – válaszolta Caroline teljesen természetesen.

Épp próbáltam feldolgozni az imént történteket, mikor Allie is kilépett a próbafülkéből, és majdnem ugyan olyan döbbenten állt meg, mint én egy perce. Stefan azonnal a kezébe vette az irányítást. Szó szerint, mivel megfogta Allie kezét és közénk vezette.

-         Allie, ő itt Caroline Forbes, és olyan, mint mi.

-         Szia! – köszönt neki az említett és újra a kezét nyújtotta. Allie tovább gondolkodott, mint én, de még a kínosság határain belül visszaszorította a felajánlott jobbot.

-         Helló. – mondta hangjában kétkedéssel.

-         Car, ő itt Allie Fouché. – Caroline bólintott, és egy sokatmondó mosolyt is megejtett Stefan felé.

Ezek ketten már ki is beszéltek volna minket? Hát mit ne mondjak, jó gyors volt. Caroline ezek után velünk tartott a vásárlásban, mert neki is a drogériába kellett mennie tusfürdőért, és mi nekünk is ott volt dolgunk, mert nekünk meg semmink nem volt. Mindenki nagyban szagolgatta a különböző termékeket, mikor Caroline mellém araszolt.

-         Őszinte leszek veled. Stefan aggódik érted.

-         Miért? Mindkét részére kérdezem.

-         Mert mi összetartunk, mindig is egymás támaszai voltunk Mystic Fallsban, mellesleg aki Stefan barátja az, az enyém is. És ő azért aggódik érted, mert szerinte hasonlítasz Damonra.

-         Ezt már nekem is mondta, de nem hasonlítok egy cseppet sem. És ha hasonlítanék is, az miért ennyire nagy aggodalom tárgya?

-         Tudnod kell pár dolgot Damonról. Amellett, hogy egy önelégült bunkó állat, csak a saját érdekeivel törődik, hidegvérrel öl, és a nőket csupán eszközöknek tekinti. Mindenkit úgy használ ki, ahogy tud, manipulál, és sosem lehet tudni, hogy épp mit tervez.

-         Akkor megnyugtatlak, hogy a felsorolt dolgok közül rám egy sem jellemző. – küldtem felé egy bizalomgerjesztő mosolyt, hátha beválik – És, ha attól félnél, hogy engem manipulálna, vagy kihasználna, akkor sem kell félned, mert számítok rá, és egyébként sem vagyok az a fajta ember, aki úgy ugrál, ahogy neki fütyülnek.

-         Rendben, remélem, igazad van.

Miután mindenki kénye-kedve szerint kiválogatta, ami kellett, és Stefan a pénztárnál fizetett, újra nekiugrottunk a kirakatok tengerének, de most már csak lődörögtünk, és nézelődtünk, legalábbis én ezt csináltam, míg Caroline félbe nem szakított.

-         Hogy megy az önkontroll?

-         A mi? – csak lassan esett le mire gondol – Jaaaa, persze, hát jól, szerintem.

-         Fura, én még mindig nehezen állom meg. Allienek sem egyszerű most.

Ahogy a boltból kiléptünk Allie jókedve is elszállt látszólag, mert csak a földet bámulta maga előtt és Stefanba karolva haladt előre. Rossz volt így látni, ezért azt javasoltam, hogy induljunk el haza, és bár Caroline nem tartozott hozzánk kocsi szempontjából, ő is inkább amellett döntött, hogy maga mögött hagyja a pláza forgatagát.

            A parkolóban Caroline mindenkit megölelt, és sokszor elmondta, hogy még úgyis találkozunk. Amikor egyedül maradtunk Stefan a kesztyűtartóból előhalászott valamit.

-         Tessék, ettől jobb lesz. – nyújtott egy tasak vért Allienek, aki ezt mohón el is kapta, inni kezdte és csak a szemével köszönte meg.

-         Te még bírod ugye? Csak ez az egy volt nálam. – mentegetőzött feleslegesen Stefan

-         Nem vagyok éhes egyelőre, még csak a torkom sem kapar.

-         Vettél bent levegőt? – kérdezte Stefan érdeklődve.

-         Nem emlékszem, nem tudom.

Már megint nem reagált semmit, csak a homlokát ráncolta össze, ahogy gondolkodott. Vajon sosem fogom megtudni, hogy mit miért kérdez, és hogy mire gondol?

            A csomagtartóba elég nehezen, de befértünk, aztán beültünk a kocsiba és elindultunk hazafelé. Megint nem figyeltem az útra, csak néztem ki a fejemből és bambultam egészen addig, míg egyszer csak Stefan le nem fékezett, majd meghallottam egy női hangot.

-         Stefan, na, végre megvagy! Egész nap téged kerestelek. – egy szőkésbarna középkorú, de fiatalos nő hajolt az ablakhoz. – Nem tudsz valamit Elenáról?

-         Sajnálom Jenna, de továbbra sincs semmi hír felőle. Fogalmunk sincs, merre lehet, és már nincs több ötletem, hogy hol kereshetném.

-         Azért szólj, ha meg tudsz valamit. – miközben beszéltek, minket is végig mért, a Jennának nevezett nő. – Ők kik? – kérdezte ránk nézve.

-         Franciaországból érkezett barátok. Egy időre nálunk szálltak meg.

-         Aha. – Jenna nem tűnt buta nőnek, nem vette be gondolkodás nélkül Stefan magyarázatát, ami végül is nem tért el sokban az igazságtól. – Rick este át akar hozzátok ugrani, munka után, mielőtt hazajönne, számítsatok rá.

-         Nagyon jó, én is pont beszélni akartam már vele. Vigyázz magadra Jenna!

-         Oké, szia Stefan, sziasztok! – vetette oda nekünk is megjátszott szívélyességgel.

Hagytam egy percet Stefannak, hogy kitalálhasson nekünk valamilyen hazugságot, ha akar, aztán rákérdeztem.

-         Ki is volt ez? És mit akart?

-         Ő volt Jenna, Elena nevelőanyja. Elena pedig az előző barátnőm volt, akit nem tudtam megvédeni, átváltozott vámpírrá, majd megszökött, az egyik legöregebbel közülünk. Röviden ennyi.