Tizenhetedik fejezet – Tehetetlenség

Sziasztok!

Na, hát olvastam a kommenteket és örültem, hogy senki nem vette a lelkére azt, hogy ez alkalommal nem Damon nyert. :D A mostani és a következő fejezet, előre szólok, kissé lassú lesz, és inkább "lelkizős", de ezt is muszáj megértenetek, mielőtt belevágunk a további eseményekbe, mert különben nem értenétek ki mit miért tesz. 

Ígérem, mindenki kap majd olyan fejezetet, ami igazán az esete, mert lesz veszekedős, nyugis, akciós és nyugodt, hosszú és rövid fejezet... (és még sorolhatnám a jelzőket)

Többet nem akartam most mondani, készítem közben a Rókavadászat második részének az oldalát, (igazából, már kész is van) és sajnos nem fogom tudni júliusban elkezdeni, mert még egy fejezet sincs meg, és előre kéne legalább 2-3, hogy sose legyen lemaradás. Várjatok türelemmel, és addig olvassátok ezt a történetemet! ;) :P 

A kommenteket, mármint a számukat megértem, tudom, hogy nyár van, fene se olvas és mindenki nyaral, szóval semmi gond, pótolva is várom őket mindig! xD

Pusssz, jó olvasást! 

 Körülbelül öt percbe is beletelt mire mindketten normálisan tudtunk levegőt venni. Először Tyler emelte fel a fejét és nézett rám. A szeme tisztább volt, és én is úgy éreztem, hogy az alkohol hatása ezzel gyorsan eltűnt belőlünk. Megvakarta a fejét, mint aki zavarban van, és eközben „feltűnés nélkül” végignézett rajtam, majd szorosan összezárta a szemét, és így elég gondterheltnek tűnt.

-         Ne haragudj, nem lett volna szabad ennyit innunk, én nem tudom hova tettem az eszem, de egyszer csak itt voltunk és én… - nem gondterhelt volt, hanem attól tartott, hogy én megbántam, vagy haragudni fogok rá ezért gyorsan befogtam a száját.

-         Nyugi, én voltam a felbujtó, és végig tisztában voltam vele, hogy mit csinálunk. Ne aggódj! Egyébként meg boldog szülinapot! – elvettem a kezem, de helyette adtam a szájára egy puszit.

Kis időbe azért beletelt, míg elért az agyához az információ, de mikor ez megtörtént nagy mosolyra húzta a száját.

-         Jó lenne, ha minden nap lehetne szülinapom…

-         Majd megbeszéljük. – nyitotta volna a száját, hogy visszakérdezzen, de beléfojtottam a szót. –  Jó lenne felöltözni, mielőtt idetéved valaki. – azzal fel is keltem a hideg földről és elkezdtem összeszedni a ruháimat.

Szerencsére minden darab egészben megúszta, és a kisebb sérülések, már gyógyulásnak is indultak mindkettőnkön. Bár mondjuk Tyler hátán a karmolások elég mélynek tűntek, pedig már gyógyultak valamennyit. Ha nem vérfarkas lenne, lehet, hogy már nem élne. Eközben Tyler is engedelmesen felöltözködött, így már csak feltűnés nélkül vissza kell térnünk a táncparkettre. Nyúltam a kilincsért, de Tyler előbb fogta meg a csuklóm, és magához fordított hasonló helyzetbe, mint ahogy pár perce voltunk.

-         Még egy ilyen tánc, és én a parkett közepén fallak fel, szóval…

-         Rendes leszek, ígérem.

Most meglepő módon Tyler kezdeményezett, és egy hosszabb gyengéd csókot adott, olyat, amilyet még sose kaptam.

            Visszatértünk a táncolók közé, mintha el sem tűntünk volna, de az én gondolataim már sokkal messzebb jártak. Mit tettem, és mit hoztam ezzel a saját fejemre? Damon előtt csábítottam el Tylert, aki minden jel szerint már belém is habarodott, ahogy azt a WC-s akciónk is alátámasztja. Ráadásul ő nem egy egyszerű ember, hanem egy vérfarkas, akinek egyetlen harapása is halálos rám nézve. Azt hiszem Mystic Falls már az elején sem volt unalmas hely, de mostanra már túl izgalmas is, és akkor bele se mertem gondolni a jövőbe. Tyler is látta rajtam, hogy elvesztettem a tánc iránti érdeklődésem és a pult felé kezdett el vezetni. Csak mikor odaértünk, esett le, hogy Damon akár még mindig itt ülhetne, de nem ült. Vajon hova tűnt, és mikor ment el? Remélem, nem csinál túl nagy hülyeséget.. Miket beszélek? Azt csinál, amit akar, ha nagy baromságot csinál, akkor majd rájön, kimászik belőle egyedül és talán tanul is valamit.

            Tyler csak egy-egy sört rendelt, mert talán az nem olyan alkoholos, és valamennyire szomjoltó is és lehet úgy inni, mint egy üdítőt, a Martinivel ellentétben. Tylerrel még eliszogattuk a sörünket, de mindkettőnkre rávetette baljós árnyát Damon felszívódása. Le merem fogadni, hogy ugyanazon kattog az agyunk Tylerrel. Akkor most hogyan tovább? Már a bulizók is kezdtek lassan hazaszállingózni, ezért mi is az indulás mellett döntöttünk. Abban a hitben lépkedtem Tyler mellett, hogy csendben hazakísér, ezért is lepődtem meg annyira, mikor a házuk kapuján léptünk be.

-         Nehogy félreérts, nem akarlak rávenni semmire, de talán jobb, ha nem vagy egy légtérben Damonnal. És van vendégszobánk… - mosolygott bizonytalanul.

Végül is igaza van, bár játszi könnyedséggel megvédem magam Damontól, de aranyos volt az aggódása, ezért egy szó nélkül követtem őt be a házba.

            Eddig csak Tyler szobáját láttam, de ahhoz képest a ház elképesztően elegáns és gyönyörű volt. Míg a Salvatore villa meleg színekkel van dekorálva és ettől kissé sötétté válik, addig a Lockwood ház a pasztellszínekkel büszkélkedhetett, amitől világosnak és tágasnak hatott. Nagyjából mindent megnéztünk a földszinten így sötétben, majd csendben az emeletre osontunk, nehogy felébresszük Mrs. Lockwoodot. Tyler egyszer csak megállt a folyosó közepén.

-         Ez itt az én szobám, - mutatott a baloldali ajtóra – az pedig a vendégszoba. – bökött a jobboldalira, majd hátrébblépett.

Egyértelmű, ahova belépek, ott alszom ma éjjel, de tettem róla, hogy a válaszom cseppet se legyen egyértelmű Tyler számára. Járattam a szemem a két ajtó között, mint aki nagyon gondolkodik, sőt néha meg is billentem a két oldal között. Végig figyeltem Tylert, aki feszülten figyelte minden rezdülésemet, aztán eljött a pillanat, amikor a jobboldali ajtóhoz léptem. Láttam Tyler arcán az átsuhanó csalódottságot, de mivel lehajtotta a fejét, ő már nem látta a soron következő lépésemet. Kinyitottam az ajtót, majd megragadtam Tyler kezét és behúztam magam után, a vendégszobába. Már be is csuktam az ajtót, mire feleszmélt, hogy mi is történik. Körülnézett a szobában, majd megállt a tekintete rajtam, vagyis a kezemen, ami a csukott ajtó kilincsét markolta még mindig.

-         Nagyon ravasz… - azzal villámgyorsan előttem termett, felkapott a földről, és egy másodperccel később a hátam már a puha ágyon landolt.

Vártam, hogy majd rám nehezedik a teste, vagy az ágyat nyomja majd mellettem, de egyik sem következett be, ezért kinyitottam a szemem. Az ágy mellett állt, fölém hajolt, ahogy lerakott, és a kezével mellettem támaszkodott, de nem ért hozzám, csak nézett.

-         Mi az?

-         Csak elgondolkodtam. – leült az ágy szélére, miközben nagyon komoly képet vágott. – Azt hiszem ez eddig a legjobb születésnapom. – vigyorgott rám végül.

Ez volt a revans az előző ijesztgetésemért? Bolond ez a srác, de már a következő lépésen gondolkodtam. Feltérdeltem az ágyra és a háta mögé másztam, majd a vállára tettem a kezem, és lassan átöleltem a mellkasát. Az állam a vállára támasztottam, de nem a meghittségnek szántam ezt a percet, ezért egy gyors mozdulattal a fülére tapasztottam a szám, és belepusziltam. Kiskoromban anyukám csinálta mindig ezt, és tudom, milyen hangos ez, de egy olyan lénynek, mint ő vagy én, ez vagy százszor erősebb.

            Tyler szitkozódva pattant fel az ágyról és percekig dörzsölte a fülét, ám eljött az a pillanat is, mikor elmúlt a csengés, és szembe kellett néznem a bosszújával.

-         Így játszunk? Igen? – ijesztően lassan lépkedett az ágy felé, én meg, mint egy öt éves kisgyerek megjátszottam, hogy félek és bebújtam a takaró alá, hátha nem talál meg a csúnya nagy szörnyeteg.

Egy hátránya van ennek a helyzetnek, hogy nem látom az ellenfelem, így nem számítottam az egyszer csak rám ugró, nyolcvan kilóra. Arra meg aztán végképp nem, hogy csikizni is kezd.

-         Eléég! Feladom! Eléééég! – próbáltam csak halkan kiabálni, hogy ne ébredjen fel senki a házban, és végül meg is szűnt a kezek támadása, az oldalam ellen.

Kibújtam a takaró alól, hogy szembenézzek Tyler vakító, fülig húzott vigyorával.

-         Szeretek nyerni.

-         Ki hitte volna? – kérdeztem kissé gúnyosan.

Egy gyors mozdulattal levette az ingét, letolta a nadrágját, majd egy szál boxerben bújt be mellém, a takaró alá. Könnyű dolga van neki, de én mégis mibe aludjak? Körül néztem a szobában, és egyedül Tyler levetett inge nézett ki kényelmes és laza viseletnek, ezért gyorsan belebújtam, és én is levettem magamról mindent, kivéve a bugyimat. Tyler vigyorogva figyelte végig a manőveremet.

-         Így kéne öltözködnöd minden nap... – felemelte a takarót, hogy bújjak be én is.

Nem totojáztam, nem vagyok már olyan kislány, szorosan nekinyomtam a hátam Tyler hasának, ő pedig átkarolta a derekam és talán öt perc alatt el is aludt, a szuszogásából ítélve. Nem volt rossz itt így feküdni. Jó volt érezni, hogy szeretnek, és hogy vigyáznak rám, bármennyire is vagyok én egyedül erős. Régóta először mosollyal az arcomon aludtam el.

/Damon/

            Biztos, hogy mindketten láttak, és nem csak Tyler, mert Chessiet nem ekkora ribancnak ismertem meg. Végül is, akkor ez rám nézve hízelgő, ha engem próbál felhúzni, de egyáltalán nem tudom ezt értékelni, miközben azt kell végignéznem, ahogy Tyler ott fogdossa, ahol csak akarja. És Chessie is úgy csinál, mint aki élvezi, de van e mögött valami még. Percenként felém pillant, és figyeli a reakciómat egy-egy új mozdulatára, és mintha elégedetlen lenne. Hát akkor lássuk, meddig megy el, nem hagyom, hogy felhúzzon. Rövidesen kiderült, hogy nem olyan véges a türelmem, mert ahogy Chessie magához húzta Tylert egy csókra, úgy pattant el bennem valami. Alig bírtam magammal, ahogy néztem, hogy falják fel egymást mindenki szeme láttára. A bourbonös pohár már rég széttört a kezemben, és félő volt, hogy még valamiben kárt fogok tenni, de ha megmozdulok, akkor elárulom magam, mert gyorsan fogok távozni. Egyszer csak elszakadtak egymástól, de ezzel még korán sem volt vége a műsornak. Tyler megragadta a kezét, és maga után húzta a sarokban lévő mosdóba. Bármennyire is tiltakozott ellene az agyam, mégis ülve maradtam, és füleltem. Hallottam minden légvételüket, szinte láttam minden mozdulatukat, és ez már sok volt, nem bírtam tovább ülni és tétlenül elviselni, ezt a furcsa érzést a gyomromban.

            Kerestem a szememmel három fiatal lányt a pult mellett, és alig két perc beszélgetés után készségesen követtek engem haza. Nehezen, de el tudták terelni a gondolataimat arról, hogy mi is történhet most a Grillben. Miután elvettem tőlük mindazt, amit adni tudtak, otthagytam a kihűlt testüket a szobám közepén. Kissé lenyugodva, de semennyire sem megkönnyebbülve öltöztem fel és futottam vissza a Grillhez, ami akkorra már szinte teljesen kiürült. A WC-ben találtam némi vért a földön és a falakon, de nem annyit, ami elég bármelyikük halálához is.

-         Legalább nem ölték meg egymást… De jó… - hiába próbáltam jobb kedvre deríteni magam a gúnyolódással.

Jobb ötlet híján a Lockwood ház felé vettem az irányt. Nem tudtam eddig, hogy milyen mazochista az én ösztönös lényem. A villa csendes volt és sötét, még Tyler szobája is üresen állt. Legszívesebben belerúgtam volna valamibe, de szerencsére még előtte feltűnt, hogy nem egy ember légzését hallom.

            Benyitottam a folyosón szemközt lévő szobába, ahol tényleg ott aludtak mindketten. Egymást átölelve, Chessie, Tyler ingébe… Nagyot nyeltem, hogy megpróbáljam eltüntetni a csomót a torkomból, de hiába való próbálkozás volt. Tyler arca nyugodt volt, és a szája mosolyra húzódott, amit legszívesebben lemostam volna róla. Chessie arca izzadt volt, és ideges, szeme össze-visszaugrált álmában.

            Miért nem mellettem alszik, az én ingemben? Miért nem én húzom bárgyú vigyorra a számat álmomban? És miért érzem magam azóta furcsán, hogy először megpillantottam őt az erdőben? Egy hang nélkül megfordultam és otthagytam a párocskát, majd ahogy kiléptem a házból azonnal az erdőbe futottam, hogy eltüntessem ezeket az idegesítő és nyomasztó gondolatokat a fejemből.

-         Nekem nincs szükségem senkire! Ami kell, azt elveszem erővel, de semmiért nem éri meg szenvedni! Nem számít ki, mit, kivel csinál, csak az számít, hogy én megkapjam azt, amit akarok. És most nem akarok mást, csak elfelejteni mindent, ami az elmúlt napokban történt, és visszakapni a régi önmagamat, aki mindennel szemben érzéketlen tudott maradni. Újra gonosszá kell válnom, mert ez a puhapöcsű énem, nem nyerő.

Fennhangon győzködtem és biztattam magam, és csak reméltem, hogy használni fog.

/Chessie/

            Álmodtam, tudtam végig, hogy csak egy álom, mégis halkan zokogva ébredtem fel reggel. Ugyanaz, az álom volt, mint a múltkor. A farkas a lábamnál feküdt, és hasát felém fordítva nyüszített, a holló pedig a fejem felett repkedett, miközben vércseppekből álló esőt hullatott a fejemre. A kígyó pedig egy nagy körben tekergett körülöttem, és körről-körre egyre közelebb került. Semmit nem jelentett az egész, mégis féltem, rettegtem, megbénultam. Sajgott a mellkasom, égett a szemem, zúgott a fejem és éreztem, hogy valamit tennem kell, hogy jobb legyen. Segítenem kell valakin, vagy épp magamon, de fogalmam sincs, hogy hogyan! A tehetetlenség érzése pedig emésztőbb volt, mint bármi más. A torkomat szorító zokogás keltett fel, még a nap előtt.