Tizenötödik fejezet - Az első titkok

Sziasztok!

Hát muszáj egy kis szöveggel kezdenem. Először is bocsi, hogy csak most hozom a fejezetet, de elkapott a sorozatfüggőség, és ahogy felkeltem első dolgom az évadzáró epizód megnézése volt. xD :$ De most már itt vagyok, szóval 1-2 szó a fejezetről.

Előre szólok, hogy tipikus vihar előtti csend rész lesz ez, nem történik majd nagyon semmi. Ezért elnézéseteket kell kérnem, de kell ilyet is írni. Viszont, a következő fejezetben mindenkit kárpótolok, megígérem!!! Ahogy a fejezet vége sugallja majd, lesz a 16.ban izgalom, fordulat és pergős is lesz. (igazából már meg is írtam, mert nem bírtam magammal....)

Na, de most itt a mai rész, jó olvasást azért! Pusz

/Damon/

            Már felkelt a nap és sikeresen elfogyasztottam egy egész üveg whiskyt, mikorra az én türelmem is kezdte felmondani a szolgálatot. Allie egész éjjel, körülbelül óránként akart útnak indulni, de a 6. vagy a 7. próbálkozásakor közöltem Stefannal, hogy állítsa le, különben kipróbálom, hogy ő is van-e olyan erős, mint a barátnője. Kicsit elvonultak, aztán csendesebben tértek vissza a váróként funkcionáló nappaliba és egészen hajnalig csend is volt, mikor Allie újra türelmetlenkedni kezdett.

-         Hol lehet már? Biztos valami baja esett! Már rég keresnünk kéne és nem itt ülnünk… - csak mondta és mondta, de már Stefanon is látszott, hogy kezd betelni a pohara.

Fene a nagy jószívűségemet, inkább én fojtottam a kiscsajba a szót, hogy a párocska nehogy vitába keveredjen.

-         Fogd már be! – ragadtam meg Allie torkát, és sziszegtem bele az arcába a bűvös három szót, ami már órák óta a számon volt.

-         De már rég haza kellett volna, hogy jöjjön!

-         Majd jön, amikor jön. De azt a pillanatot nem fogja megköszöni.

-         Képes lennél még egyszer elüldözni, ahogy visszatér?

-         Mi az, hogy még egyszer?

-         Nehogy azt mondd, hogy nem miattad szökött el, ez alkalommal?!

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Chessie az előző napi ruhájában, de teljesen épen és egészben.

/Chessie/

            Hát, még sosem hallottam, hogy Allie ilyen hevesen állt volna ki értem, és ez nagyon jól esett, viszont Damon nagyképűsége már az utolsó idegszálaimmal viaskodott.

-         Az emlegetett szamár! – vigyorgott felém gúnyosan Damon, de láttam a szemében, hogy komolyan beszélt, és meg akar leckéztetni, ezért számítottam a támadására.

A szokottnál lassabban mozgott és még mielőtt elérhetett volna félreugrottam, és a kezemmel oldalra nyúlva elkaptam a nyakát és könnyedén a földhöz vágtam.

-         Tévedtél. Pont szeretném neked megköszönni ezt a remek pillanatot! – vigyorogtam rá talán még nála is gúnyosabban.

Mikor feladta a küzdést ellenem, elengedtem és ő azonnal felpattant. Mintha valamit keresett volna rajtam úgy mért végig.

-         Ettél valamit, amíg nem voltál Mistic Fallsban?

-         Nem, miért? – nem értettem, hogy jön ez most ide.

-         Mert nem hogy gyengülni nem gyengültél, de talán még erősödtél is… Vagy csak én vagyok berúgva? – tényleg látszott a szemén, hogy nem olyan gyors, mint máskor.

-         Be vagy rúgva. – mondtuk egyszerre hárman.

-         Akkor hát jó éjt. Veled meg még számolok. – nézett rám utoljára, majd feltornászta magát az emeletre.

-         Hol voltál?! – támadott le azonnal Allie, miközben befelé vonszolt a nappaliba.

Félrelöktem egy üres whiskys üveget a kanapéról, és leültem oda, ahol valószínűleg Damonnak sikerült lerészegednie. Csak miután befejezték velem szembe a fészkelődést, kezdtem bele a rövid magyarázkodásba.

-         Kanadában voltam. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

-         Hogy hol voltál? Kanadát értettem. – rázta meg a fejét Allie.

-         Jól hallottad.

-         De, hogy kerültél oda?

-         Futottam.

-         És tényleg nem ettél két napja semmit? – kérdezte furcsállva Stefan, de az én szellemi képességeimmel lehet baj, ha megint nem értem, hogy jön ez most ide.

-         Nem. – azzal felállt és eltűnt, hogy egy perccel később egy pohárral és egy zacskó vérrel térjen vissza. – Öm, köszönöm.

Stefan kedvessége Damon bunkósága után igencsak zavarba ejtő volt, de hát a testvérek általában már csak ilyenek, mint tűz és víz, nem?

-         És mit csináltál Kanadában? – vette át a kérdező szerepét Stefan.

-         Aludtam egy motelban, majd jöttem haza.

-         Nem történt semmi érdekes? – mintha kellett volna, hogy történjen valami.

Nem tudom, honnan sejtette, vagy miből feltételezte, hogy ez nem a teljes igazság, de nem árultam el neki, hogy igaza van. Nincs kedvem mentegetőzni, magyarázkodni és esetleg bajba keverni valakit, aki csak segített rajtam.

-         Nem. De ha nem baj, most elmennék fürödni, mert a motelban nem volt rendes kád.

-         Persze, menj csak. Szerintem ránk pedig ránk fér az alvás.

-         Sajnálom. – tényleg sajnáltam, hogy nekik is ekkora gondot okoztam.

Bőven elég lett volna, ha Damon szív miattam és ők kimaradnak belőle, de most már nem csinálhatom vissza. És igazából nem bántam meg. Örülök, hogy megismertem Sethet, és hogy próbára tettem az önkontrollom, ráadásul átmentem a magamnak állított vizsgán.

            Mindnyájan felballagtunk az emeletre, de míg Stefan és Allie aludni tért, én csak fürödni és hajat mosni mentem el. Miközben élveztem a víz jótékony hatását, eszembe jutott, hogy Tyler mára valami bulit emlegetett, és eldöntöttem, hogy betartom az ígéretem. Elmegyek rá, hátha lesz egy jó estém, amivel tovább cukkolhatom Damon barátunkat. Sokáig fürödtem, de mikor kiléptem a szobámba, rájöttem, hogy csak tűnt sok időnek, mert még mindig csak reggel hetet mutatott az óra az éjjeliszekrényen.

            Mivel nem voltam fáradt és ötletem sem volt, hogy mit kezdhetnék magammal, ezért körüljártam a házat, és szerencsémre találtam az egyik szobában lévő íróasztalon egy mp3 lejátszót. Nem tudom, kié lehet, mert minden féle szám volt a listáján, olyan, ami inkább Stefanra és olyan is ami, inkább Damonra illene. Bedugtam a fülembe és visszamentem a szobámba, mert erős késztetést éreztem rá, hogy táncra perdüljek valahol. Villámgyorsan előkotortam a balettcipőmet, amiben még Franciaországban indultam útnak, és újra magamra vettem. Furcsa volt újra így tartanom a lábam, de mikor felálltam nagyon is komfortosan éreztem magam. El is elejtettem, mennyivel másabb ebben a cipőben lábujjhegyre állni, mint e nélkül.

            Csodával határos módon, még mindig ugyan úgy nyúltak a szalagjaim és az izmaim, és egyáltalán nem volt megerőltető lemenni spárgába, vagy teljesen ráhajolni a lábamra. A teljes alakos tükröm elé álltam, és újra meg akartam próbálni azt a forgássorozatot, ami egyszer már majdnem sikerült. Lassan kezdtem neki, hogy biztosan meg tudjam tartani az egyensúlyom, de nem tudtam sokáig ellent mondani a zene ritmusának, és muszáj volt gyorsítanom. Minden egyes teljes fordulatnál a saját szememet figyeltem a tükörben, és már majdnem megvolt a 20, mikor a tükörben megmozdult valami, ami nem én voltam. Megtört a koncentrációm és kénytelen voltam letenni a másik lábamat is a földre, ha nem akartam elesni. A tükörhöz fordultam és megláttam, hogy a hátam mögött az ablakban egy kéz integet.

-         Mi a… - csúszott ki hangosan is a számon, de már az ablakban voltam, hogy kinyissam és kinézzek rajta

Ha nincs a természetfeletti gyorsaságom, akkor Tyler igen nagyot ütött volna a fejemen, de szerencsére időben elhajoltam, ahogy ő beugrott az ablakon.

-         Te meg mi a frászt csinálsz itt? – az ingerültség a hangomon is hallatszódott. Megint ő zavarta meg a forgásom, és még le is fejel majdnem, sőt hívás nélkül betoppan az ablakomon keresztül a szobámba.

-         Bocsánat. – talán leesett neki, hogy nem ez volt az évszázad ötlete? – De nem akartam csöngetni.

-         Ezért úgy gondoltad, hogy a frászt hozod rám azzal, hogy felmászol az ablakomba. Teljesen érthető.

-         Tényleg sajnálom, de nem tudtam a telefonszámod, és meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e és hogy még mindig úgy gondolod, hogy eljössz az esti buliba? – hadarta el egy szuszra.

Kicsit talán megesett rajta a szívem, mert tényleg látszott rajta, hogy zavarban van. Rám se nézett nagyon, mert összesen egy top és egy rövidnadrág volt rajtam a balettcipőn kívül.

-         Ne félts annyira, nem olyan nehéz Damont kordában tartani ám, és persze, hogy megyek.

-         Eljöjjek érted?

-         Gyalog is mehetek, de elég furcsán néznének rám.

-         Akkor itt leszek 8-ra, jó?

-         Oké. – nem tudtam visszatartani egy kisebb mosolyt. – De ne az ablakban várj!

Erre már nem mondott semmit, bár a füle kissé elvörösödött, inkább kiugrott az ablakon, hogy eltűnjön az erdőben.

            A nap további részében csak tengtem-lengtem a házban, majd mikor felkelt Allie, végighallgattam az örömujjongását, mivel Stefan elhívta magával ma este valahova. Remek, legalább ők nem akarják majd megakadályozni, hogy én is eltűnjek egy kis időre. Segítettem neki kiválasztani az alkalomhoz illő ruhát és cipőt, és erről eszembe jutott, hogy nekem sem ártana már elgondolkodni, hogy mi lenne a megfelelő viselet egy helyi szülinapi bulira. Indultam is vissza a szobába, de megjelent minden jó elrontója Damon és újfent ravaszul csillogott a szeme.

-         És megtudhatnám merre jártál?

-         Nem.

-         Miért? Csak nem hazudtál, és rendeztél tényleg vérfürdőt valahol?

-         Itt fogok mindjárt vérfürdőt rendezni…

-         Csak egy helyet kell mondanod, ez túl nagy megerőltetés számodra?

-         Rendben, ha ez megnyugtat, akkor Kanadában voltam, egy motelban aludtam, majd jöttem haza.

-         És mégis hogyan fizettél? – tényleg nem volt már az alkohol lassító hatása alatt.

-         Vámpír vagyok, nem? – a gyorsaságom jutott először eszembe, de aztán beugrott, hogy mit mutatott Damon a kórházban. Ha ez ott is eszembe jutott volna…

-         Igaz. Rendben. Már csak egy dolog érdekelne…

-         Csak egy? – néztem rá meglepődést színlelve kitágult szemekkel és leesett állal.
-         Ha-ha… Mégis miért nem ittad meg azt a vért, amit a kórházban adtam neked? – hát beletalált egy olyan dologba, ami engem is érdekelne.

-         Nem tudom… Valahogy ösztönösen cselekedtem. Pedig éhes voltam… Én is gondolkodtam ezen, de nem tudtam megmagyarázni.

Fél percig csönd volt kettőnk között, majd Damontól szokatlanul egy komoly mondat hangzott el.
-         Hallgass erre az ösztönre, ha előfordul ez még egyszer. – aztán félreállt, és utat engedett nekem a folyosón.

Nem tudtam hová tenni a megváltozott viselkedését, de nem kérdeztem, csak örültem a könnyen jött szabadulásnak és bevágódtam a szobámba, amilyen gyorsan csak tudtam. Néhány percig még a folyosón történtek hatása alatt álltam, aztán összeszedtem magam, és megkerestem az elveszett fonalat, miszerint épp a ruhán törtem a fejem.

            A szekrényhez léptem szemügyre vettem benne az új ruháimat. Több mindent is felvehettem volna, de egyiket sem éreztem igazán jónak. Leültem a földre és csukott szemmel hallgattam egy kicsit a házat. Allie és Stefan mindjárt indulnak, Damon pedig a szobájában pakol valamit. Ekkor tudatosult bennem egy probléma. Az oké, hogy Stefan és Allie nem áll ma az utamban, de ha Damon mellől még el is tudok lógni, akkor is meg fog találni előbb utóbb, és elég dühös lesz a második szökésem miatt két napon belül. Először megrémisztett ez a gondolat, de aztán egy kegyetlen és aljas dolog jutott az eszembe, és ördögi vigyorra húztam a szám.

            Elővettem a szekrényből egy fekete bőrhatású, de szaténból készült fűzőt, egy fehér csőszáru szaggatott farmert, és egy pántos magas sarkú szandált. Letettem az ágyra a ruhákat, és szinte már láttam is magamon őket. Ezekben, egy felejthetetlen estét fogok szerezni mindenkinek…