Tizennegyedik fejezet – Szökevény

Sziasztok!

Hát pár szó a fejezethez: Nem sikerült túl hosszúra, inkább párbeszédekkel van tele, viszont, remélem meglepő fordulatokat tudtam hozni benne nektek. Megjelenik egy szereplő, akit már a kis képek között láthattatok. :)) Nagyon várom a véleményeket!:D

A szavazást pedig hosszabbítgatom, hosszabbítgatom, de nem nagyon jön több szavazat, szóval a jövőhéten elárulom miért is kérdezem. ;)

Azt hiszem nincs több mondanivalóm. Jó olvasást! ^^

/Chessie/

            Damon visszaültette a székbe a férfit, majd az egyik polc mögé sétált, és valamit szöszmötölni kezdett. Már mentem volna, hogy megnézzem, mit csinál, mikor előjött. Egy hideg zacskó vért dobott felém, és a jó reflexeimnek szerencse simán elkaptam, de értetlenül néztem rá.

-         Nincs diéta?

-         Ha így diétázol, akkor nincs. Sehova nem jutunk, ha a tasakos helyett élőből iszol.

Csábító volt a kezemben tartott vörös finomság, mégis úgy dobtam vissza Damonnak, mintha undorodnék tőle. Kis híján elejtette, meglepetésében. Egy pillanatra láttam az arcán az értetlenséget, de nem figyeltem meg jobban, mert már el is tűntem a folyosó végén.

-         Chessie! – hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de nem foglalkoztam vele, inkább csak még gyorsabban futottam.

Ahogy felértem a lépcsőn a váróba visszalassultam emberi tempóra, és kicsit megnyugodtam. Ide nem követhet csak úgy, hiszen még biztos ott van a kezében a megkezdett adag vér. Nem tudtam az okát a viselkedésemnek, valószínűleg vámpírként felerősödnek az ösztönös cselekedeteim is. De miért ösztönös az, hogy eldobjam magamtól a táplálékot? Fogalmam sincs, és így csak összezavarodok, futnom kell. Sietős léptekkel hagytam el a kórházat, és a legrövidebb úton az erdőbe vetettem magam. Mikor már nem láthatott meg senki nekiindultam, úgy, mint még soha.

            A fák úgy tűnt szinte maguktól ugranak félre előlem, a lábam pedig percenként több mérföldet falt fel. Érezhetően hűlni kezdett a levegő, és az erőm is mintha fogyott volna, ezen kívül besötétedett. Kifutottam az erdő szélére, hogy megnézzem, milyen városba tévedtem, de nem hittem a kihelyezett táblának. Kanada? Egészen Kanadáig szaladtam?

            Miután felfogtam, hogy tényleg ekkora távolságot tettem meg, úgy éreztem ideje megpihennem. Itt nem talál rám senki, aki ismerne, vagy rosszat akarna nekem. Áldottam a jó szerencsét, hogy normális ruhában indultam útnak, és nem tettem tönkre rohanás közbe, mert így oda tudtam sétálni a legközelebbi motelhez.

-         Jó estét! – köszöntem a recepciósnak – Szeretnék egy szobát az éjszakára.

-         14 dollár lesz.

Nyúltam volna a zsebemhez, de félúton eszembe jutott, hogy utoljára még otthon fogtam pénzt, Franciaországban.

-         Legyen egy kétágyas inkább. – szólt valaki mögülem.

-         17 dollár. – morogta a recepciós és leakasztott egy másik kulcsot és a mögöttem álló férfinak nyújtotta, akit azóta bámultam, hogy megfordultam.

Magas volt, szőke, kék szemű és nagyon jó képű. Miután fizetett és elvette a kulcsot intett a fejével, és elindult a kivett szoba felé. Egy pillanatig haboztam, de mikor rájöttem, hogy igazából nekem nincs mitől félnem, maximum neki lehetne erre oka, ezért követtem. Az egyik legtávolabbi ajtóig, a 29-esig mentünk szó nélkül, viszont a küszöbön már nem tudtam átlépni.

-         Nem jössz be? – nézett hátra a pasi.

Éreztem, hogy megszűnik a kifelé taszító erő és be tudtam lépni. Becsuktam magam mögött az ajtót és a sötét szobában, az alig kivehető, kék szempár felé fordultam.

-         Ki vagy te? – kibukott belőlem a bunkóság.

-         Seth Morris, és te?

-         Francesca Saint-Justh.

-         Hűha.

-         Maradjunk a Chessieben. Miért segítettél rajtam?

-         Oké. – hallottam a hangján, hogy mosolyog – Miért ne segítettem volna?

Úgy kérdezte, mintha a világ legalapvetőbb dolgát kérdeztem volna meg tőle.

-         Az embereknek nem szokásuk segíteni egymáson.

-         Mi van, ha nem is vagyok ember? – suttogta titokzatosan.

Meghűlt bennem a vér. Egy másik vámpírral sodort össze a balszerencse, vagy vérfarkassal, vagy valami egész mással? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

-         Nyugi, csak hülyéskedtem! – nevetett fel Seth. Hát szerintem hallani lehetett, ahogy a sziklák leszakadnak a szívemről. – Csak nem félsz a sötéttől? – viccelődött tovább, majd elfordult, és felkapcsolt egy kis villanyt.

Ha tudná mekkora bakot lőtt, most nem humorizálna.

-         Egy kicsit. – kamuztam, és tettem az egyszerű, normális lányt.

-         Mit keresel itt egyedül, pénz nélkül…?

-         Szökésben vagyok.

-         Rendőrök? – kérdezte, és egy kicsit sem jött zavarba a lehetőségtől. Olyannyira nem, hogy leheveredett az egyik ágyra és a feje alá tette a kezét, hogy úgy hallgasson tovább.

-         Nem.

-         Szülők?

-         Utolsó tipp?

-         Pasi?

-         Jéé, hogy találtad ki? – nevettem én is, hogy fesztelenebbnek tűnjön ez a beszélgetés, és csak egy kicsit hazudtam.

-         Ez a három leggyakoribb ok a szökésre.

-         És te ezt honnan tudod? Te is szökésben vagy? – feküdtem hanyatt én is az ágyamon.

-         Eltaláltad. – magamban leesett az állam, de kifelé nyugodtságot sugároztam.

-         Pasi?

-         Nem. – nevetett hangosan.

-         Család?

-         Az megtörtént 14 évesen. – pedig nem tűnt tipikus lázadónak.

-         Rendőrök?

-         Ügyes lány. – hát bűnözőnek sem mondtam volna elsőre, de most belegondolva…

Jó fiúnak látszó rosszfiút, még a kapucniba bújtatott feje se árulta volna el.

-         És miért?

-         Valami olyannal vádolnak, amit nem tettem meg.

-         Rablás?

-         Mellé.

-         Gyilkosság?

-         Fejlődsz, már másodszorra súrolod az igazságot. – hát ezt már elég nehéz volt elhinnem.

Kis szünet állt be a beszélgetésbe, amit végül Seth tört meg.

-         Ha akarod, kiveszek neked egy külön szobát…

-         Inkább maradnék.

-         Inkább egy gyilkossal, mint egyedül?

-         Azt mondtad, nem te tetted.

-         És te hiszel nekem?

-         Van okom feltételezni az ellenkezőjét? – költői kérdésnek szántam, és Seth nem is reagált rá semmit, csak egy kis hálával rám pillantott.

Nem beszélgettünk többet. Nem tudom, hogy miért, úgy látszik, ma ilyen napom van, de hittem neki. Bár lehet, csak az adta a fene nagy biztonságérzetem, hogy tudtam, ha bántani akarna, se tudna. Nem tűnt gyilkosnak. Rosszfiúnak talán, de nem kegyetlen gyilkosnak. Ám ki tudja, én sem tűnök rögtön vámpírnak, nem?

            Sokáig soroltam a pro és kontra érveket, állításokat és kérdéseket, de nem jutottam sehova, majd végül elaludtam a már órák óta békésen szuszogó Seth társaságában.

/Damon/

            Remek, már megint elvesztettem! Forgolódhatok bármennyit az erdőben, de a nyomát nem fogom meglelni, ha már az elmúlt három órában nem történt meg. Belerúgtam egy kisebb sziklába a földön, és az el is repült jó tíz méterre, de ez nem segített a dühömön.

-         Hol rontottam el? – kérdeztem fennhangon magamtól.

Addig, hogy simán megidézte a pasit, nem volt gond. Utána csak állt, és bámult maga elé, amíg én hátramentem a vérért. De honnan a francból tudta akkor, hogy telefecskendeztem a zacskót vasfűvel? Biztos, hogy nem látta, és nem lehetett érezni a szagát sem.

            Minél több időt töltök ezzel a lánnyal, annál nagyobb betűkkel villog előttem a REJTÉLY szó. Nem tudtam többet tenni ma érte, sehol nem találtam. Megnéztem mindenhol a városban, az erdőben, de nyoma veszett. Ha haza sem ment, akkor nincs több ötletem.

            Allie és Stefan a nappaliban beszélgettek, de mindketten felpattantak, mikor megláttak.

-         Nem találkoztál Chessievel? Reggel nem volt a szobájában, és papírt sem hagyott, hogy hova megy.

-         Őt kerestem eddig. – ezen meglepődtek, de Stefanon a meglepődésben az is benne volt, hogy akkor miért nem találtam meg. – Rátaláltam a kórház vérbankjában, és még épp idejében leállítottam, mert majdnem megölte az őrt. – Allie hang nélkül tátogott, mint egy hal, Stefan pedig feszülten várta a folytatást. – Aztán odadobtam neki egy adag vért, amibe előzőleg vasfüvet tettem, hogy legyengüljön, és haza tudjam hozni, de valahogy rájött a cselre, és elszaladt.

-         Hogy jött rá? Látta, hogy belefecskendezed? Vagy hallotta? – tette fel a logikus kérdéseket Stefan.

-         Nem, mert még itthon csináltam meg, a kórházba pedig eljátszottam, hogy hátulról hozom. Szóval fogalmam sincs, hogy csinálta.

-         Nem találtad nyomát?

-         Egy molekulát nem hagyott hátra maga után.

Stefan és Allie teljesen lesújtva vonultak vissza a nappaliba, és én is követtem őket, miután beszereztem egy üveggel a kedvenc whiskymből.

-         Hol kezdjük keresni? – kérdezte Allie.

-         Egyelőre várunk. – válaszolt helyettem Stefan. – Hátha hazajön.

-         Meddig? – Senki sem válaszolt.

/Chessie/

            A nap első nagyon halvány sugarai keltettek fel, és a torkom égető kaparása. Koncentráljunk inkább a napra. Seth még nyugodtan aludt a szomszédos ágyon, én pedig úgy éreztem, itt az ideje hazamenni. Kerestem egy papírt és egy tollat a szobában, majd rövid levelet hagytam az asztalon.

            Köszönöm, hogy befogadtál estére. Remélem tisztázódsz egyszer, és nem kell majd menekülnöd. Ha bármikor szükséged van egy másik szökevényre, akkor keress meg!

Egyébként nem félek a sötétben.

Chessie

            Aztán kiosontam a szobából, és az erdőbe vetettem magam. Könnyű volt hazafelé rohannom, végig éreztem merre kell mennem, és ahogy egyre melegedett a levegő, nem csak az idő múlása miatt, biztos is lettem benne, hogy jó felé tartok. Eszembe jutott, hogy Allie mennyire aggódhat értem, hogy Damon mennyire dühös lehet, és hogy Stefan mekkorát csalódhatott bennem. Egyre szaporáztam a lépteim, pedig Damon dühének még az ötlete sem volt csábító.

            Körülbelül öt percre Mystic Fallstól, már éreztem az ismerős illatokat, és csak a táblát kellett meglátnom ahhoz, hogy biztosan tudjam, megérkeztem. El sem hiszem, hogy átfutottam Kanadába, majd haza. A Salvatore házat már könnyen megtaláltam, de az nem volt csendes, a korai óra ellenére sem. Felkészülve a rám áradó kérdés és szidás mennyiségre nyomtam le a kilincset és léptem be a házba.