Tizenkettedik fejezet – Erő

Sziasztok!

Hát bocsánat, hogy csak most, de nem volt eddig net.. :(( A fejezetről nem tudok sokat mondani, csak annyit, hogy próbálom csavargatni a szálakat és homályosítani az eseményeket, innentől egyre jobban. Remélem nem leszek túl kiszámítható a jövőben, úgy mint az igazi hollywood-i filmek. xD

Pusssz, jó olvasást és várom a kommenteket! ;) <3

/Chessie/

           

            Féltem a közénk telepedett csöndtől, de Tyler hamar megoldotta ezt a problémát, mert amint egy fél percig nem szólaltunk meg, feldobott 1-1 új témát.

-         Most lesz például holnap után is egy összejövetel. Megünnepeljük az egyik haver születésnapját a Grillben. Ha gondolod, eljöhetnél? – mosolygott rám.

Nem tudtam mit mondjak, mert az volt az érzésem Tyler arcát figyelve, hogy ez az ajánlat több mint egy meghívó a buliba. Ha rábólintok, lehet, hogy szerinte másra is igent mondok, és nem tudom, hogy akarom-e én azt. Tétovázásomat egy hang szakította félbe az ablakból.

-         Nincs kedve elmenni. – mondta Damon a párkányon ülve.

A hangja, a jelenléte és a tekintete annyira felkavart, hogy gondolkodás nélkül kezdtem el cselekedni.

-         Ott leszek. – fordultam Tyler felé mosolyogva.

Ő kicsit feszülten figyelt mindkettőnket, de azért magára erőltetett egy kisebb vigyort. Damon csak fújtatott egyet, amit aztán nevetésnek próbált álcázni, de bőven volt időm megérteni, hogy sakkot adtam neki.

-         Indulnunk kéne. – mondta jelentőségteljesen, de úgy döntöttem nem veszek róla tudomást.

-         Ha dolgod van, menj csak. Haza találok egyedül is, ha menni akarok.

-         Nem ajánlat volt. Gyerünk. – ugrott be Tyler szobájába és erősen megragadta a karom.

Az egész egy pillanat alatt történt. Damon rántott egyet rajtam, eközben Tyler pedig engem húzott az ellenkező irányba. Az egész következménye az volt, hogy az én vállam ugrott ki a helyéről. Ha a reccsenő, furcsa hangra nem is, de a kiáltásomra mindketten felkapták a fejüket.

-         Mi a…?

-         Bassza meg! – kiáltották egyszerre, és rögtön fölém ugrottak, de megállítottam őket.

-         Ne! – azzal egy rándítással vissza is tettem a vállam – Folytassátok csak. – mondtam Damont is megszégyenítő gúny adaggal a hangomban, miközben feltápászkodtam a földről.

Ekkor fogyott el a vámpír türelme, és hirtelen felkapva engem kiugrott az ablakon, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „tegyél le!”

           

/Stefan/

            Allie ajkai olyan dolgokat indítottak el bennem, amiknek a létezéséről nem is tudtam. Mint egy lavina, vagy hömpölygő víztömeg, ami gátakat tör át, úgy áradt szét bennem valami élettel teli. A kezem önálló utakon járt, és örömmel nyugtáztam, hogy Allie sem utasította el az érintésem. Egyre mélyült a csókunk és egyre erősebben szorítottam magamhoz, de nem engedhettem el magam.

A visszakozásom félreérthette, ezért elhúzódott tőlem, és ezzel rádöbbentett, hogy nem akarom abbahagyni, még nem volt elég. Ijedten nyúltam utána, és húztam vissza a fejét egy még határozottabb csókra. Kétszer olyan kemény volt velem, mint én vele, és hamar be kellett látnom, hogy ő nem Elena, nem ember, így nem is kell rá úgy vigyáznom. Megkönnyebbültem, és ezek után egy csepp óvatosság sem maradt a fejemben.

/Chessie/

            Mire összeszedtem magam, már rég az erdőben jártunk, így a nyirkos talajra érkeztem, ahogy kiszabadultam Damon szorításából. Úgy felhúzott, hogy szinte még le sem értem a földre, már fel is pattantam.

-         Ezt meg mégis, hogy a francba gondoltad? – üvöltöttem bele az arcába.

Szemei tőlem alig öt centire határtalan nyugalmat és magabiztosságot tükröztek és ezzel csak tovább szította bennem a tüzet.

-         Most használd a nagy szád! Mi a fene bajod van?

-         Nekem semmi. És neked? Te vagy, aki folyton kiabálsz…

Éreztem, hogy az utolsó adag önuralmamat használom fel azzal, hogy erre nem ütöttem meg azt a vigyorgó képét. Nehezen, de elszakítottam tőle a tekintetem, és futásnak eredtem.

            Az már kiderült, hogy hosszútávon gyors vagyok, de arra nem számítottam, hogy rövidtávon még van esélye Damonnak, így meglepett, mikor egy erős rántással megállított. Elszakadt a cérna, olyan erővel téptem ki a kezem az övéből, hogy a lendülettől a legközelebbi fa törzsének közepéig fúródott be az öklöm, de szinte abban a pillanatban ki is szabadítottam magam, és támadásba lendültem.

            Éreztem, hogy az arcom eltorzul, a fogaim megnőnek és felszökik a véremben az adrenalin szintje. Előre lendültem, de Damon is épp olyan gyors volt, mint én. Nem akart támadni, csupán engem hergelt tovább azzal, hogy minduntalan kicsúszott a kezem közül. Túlzott magabiztossága visszacsapott, elbízta magát, és egyetlen ügyesebb mozdulat is elég volt hozzá, hogy ráugorjak, és a földhöz szorítsam. Végre felébredt és komolyan vett engem, de így én kerültem rövid úton egy fa törzsének szorításába.

-         Azt hittem, erősebb vagy… - csúszott ki a számon a gondolat, amely épphogy, csak felvillant bennem, de teljességgel igaz volt.

Egy 150 éves vámpírnak játszi könnyedséggel kellene ellátnia a baját, egy ilyen fiatal vámpírnak, mint én. Ez a kérdés tovább motoszkált a fejemben, de egy új gondolat elfeledtette velem. Ha így állunk, akkor van esélyem nyerni, és móresre tanítani azt a beképzelt fejét. Újult erővel löktem le magamról Damon kezeit, amik a fához szorítottak, és pillanatok alatt fordítottam a helyzeten, de ő már nem szabadult olyan gyorsan. Én engedtem el, és a saját taktikáját fordítottam ellene. Nem támadtam, csak cukkoltam és ijesztgettem. Figyeltem minden mozdulatát, az összes rezdülését és könnyen meg tudtam mondani, mikor fog lépni. Kissé behajlította a térdét, maga mellé húzta a könyökét és előrébb nyújtotta a nyakát, és ahogy sejtettem, elrugaszkodott a földtől és felém ugrott.

            Ha nem számítok rá, biztos úgy földhöz vág, hogy ottmaradok egy ideig, de így csak arrébb ugrottam, majd mikor odaért, ahol az előbb én álltam, a kezemmel egy pluszlökést adtam a hátának, és a levegőből én vágtam őt földhöz. Mielőtt megmozdulhatott volna, rátérdeltem a hátára, pont a lapockái közé, és a fejét az avarba nyomva tartottam őt.

            Mikor meg tudott mozdulni, csak vergődött alattam, de a szabadulásra esélye sem volt. Én engedtem el egy fél perc után. Nem szólt semmit, és nem is támadt vissza, csak döbbenten, furcsállva és kissé talán érdeklődve nézett rajtam végig. Az ő ruhája mindenhol vizes volt, vagy saras és a haját levelek borították, rajtam viszont a földre érkezésemet jelző kis koszon kívül, más nem éktelenkedett. De ő nem a ruhámat nézte, még a sajátját sem, csak a szememet figyelte.

-         Indulás. – jelentette ki közönyös hangon, majd hátat fordított és elindult a Salvatore ház felé.

Mi mást csinálhattam volna, mint hogy követem? Semmit. Szóval, csendben gondolkodva lépkedtem mögötte.

/Stefan/

Nem figyeltem másra, csak rá és magamra, de ennek meglett a következménye. Nem hallottam, mikor valaki bejött a házba.

-         Ó csak nyugodtan, ne zavartassátok magatok! – több száz év sem tudná elfelejteni velem Damon gúnyos hangját. – Nekünk úgyis beszédünk van.

Szétrebbentünk, és Damon felé kaptuk a fejünket, és még épp láttuk, ahogy a lépcsőn igyekszik felfelé, mögötte Chessievel.

            A lány arca nem is fordult felénk, tekintete egy pontot vizsgált Damon hátán. De mitől ilyen koszosak ezek, vagyis inkább csak a kedves bátyám? Később meg kell kérdeznem tőle, de nem vagyok benne biztos, hogy kapok majd választ.

-         Majd megkérdezem Chessiet. – mondta Allie, mintha a gondolataimban olvasna. – De most éhes vagyok. – hangja elárulta, hogy mosolyog. – Megmutatod, a te diétádat?

-         Nem fog tetszeni…

-         Ez az egész vámpírosdi nem igazán tetszik.

Kissé rosszallóan hümmögtem, mire gyorsan felém fordult.

-         Na, jó, azért ebben is vannak jó dolgok… - azzal egy rövid csókot nyomott a számra.

Ó, ha tudná, milyen előnyei vannak még a vámpírlétnek! Gondoltam magamban, de rögtön meg is korholtam magam érte, hisz már majdnem úgy beszéltem, mint ahogy Damon szokott. Inkább megfogtam Allie kezét, és az erdő felé vettük az irányt.

/Damon/

            Hogy a jó büdös kurva életbe lehet ez a kislány erősebb nálam? Erősebb és gyorsabb, rossz párosítás. Lehet, hogy le kéne gyengíteni egy kis vasfővel, de ha rájön, akkor ellenünk fordul, és nem fogjuk tudni megállítani, maximum, ha megöljük. Ez is, ennek a hülye Tyler gyereknek a hibája! Ha nem keveri itt a szart, lett volna még egy nyugodt esténk, de nem. Egy rövid pillanatig gondolkodtam rajta, hogy Chessie szobájába menjünk, vagy az enyémbe, de végül az utóbbi lehetőséget választottam, mondván hazai pályán nagyobb az esély a győzelemre.

            Chessie egy pillanatig tétovázott a küszöbön, aztán végül belépett. Mire megfordultam, már az egyik fotelben ült az ajtó mellett. Kiismerhetetlen. Egy kis ideig csak elgondolkodva néztem, és arra jutottam, hogy az ágyamban ülve mennyivel jobban mutatna, aztán megráztam a fejem, hogy eltüntessem a bolond szürreális képeket a szemem elől. Ki kell derítenünk, honnan van ez a mérhetetlen nagy erő.

-         Mit ettél ma? – szegeztem neki az első kérdést.

-         Mi van? Csak vért ittam. Talán két zacskóval.

-         Ittál még Bourbont is.

-         Azt te is. – gyorsan leesett neki, hogy az ereje forrását keressük, de reakcióiból az derült ki, hogy ő is értetlenül áll, a számára pozitívan változó események előtt.

-         Igaz. Egyéb ötlet?

-         Passz, de futni is gyorsabban tudtam, már idefele is.

-         Az átváltozásod után történt valami szokatlan?

-         Azon kívül, hogy embereket öltem a nyílt utcán? Nem, semmi. – nem tudtam nem megmosolyogni az előadásmódját. Majdnem olyan, mint én.

-         Akkor fogalmam sincs… - gondolkodtam volna tovább, mire Chessie felállt és az ajtóhoz indult.

Előtte értem oda, és becsaptam a résnyire nyitott ajtót. Arcom alig pár centire volt az övétől, ma már másodszor, és mikor levegőt vettem a beszédhez, fejbevágott az illata. Közel olyan erős volt a vér illata felőle, mint egy embernél. Összeszedtem magam.

-         Próbálj meg nem inni többet napi 2 tasaknál.

-         Hogy legyengüljek?

-         Igen. Ha legyengülsz, akkor megvan az egyszerű oka az erődnek. De ha nem, akkor tovább kell keresnünk a választ.

-         Most nem arra kéne keresnünk a választ, hogy miért is lettünk mi Allievel átváltoztatva? – kérdezte számon kérő hangon.

-         Az sincs elfelejtve.

Nem tudott mit válaszolni, de elindulni sem volt képes. Képtelen voltam gúnyos mosoly nélkül fogadni a felismerést, miszerint csupán azzal is, hogy itt állok vele szemben, össze tudom zavarni. A vonzerőmnek semmi baja, és ez hat is rá.