Ötödik fejezet – Kötelék

Sziasztok!

Köszönöm a sok kommentet az előző fejezethez, és örülök, hogy szerintetek nem sikerült rosszul. :)) Ezek a fejezetek még mondjuk úgy, hogy a bevezető részhez tartoznak, de 1-2 fejezet múlva, a lányok is belecsöppennek majd Mystic Falls titkaiba. ;)

A fejezetről nem nagyon mondanék többet, ezt még régebben írtam meg, amikor jött az ötlet, ez az utolsó kész fejezetem, de szombatig minden bizonnyal megírom a 6.-at és hozom nektek! 

A plusz képeknél találtok ehhez a fejezethez két képet!! :D Pusz,  Jó olvasást! 

Az erdő széléig utánam jöttek, és halkan sutyorogtak franciául, amivel az idegimre mentek, mert egy büdös szót nem értettem belőle. Végül a Francesca nevű barna hajú lány lépett mellém és szólalt meg.

-         Hova megyünk?

-         Először egy motelba. Ott átvészelitek a holnapot, amíg én kerítek segítséget.

-         Segítséget? Mégis mihez?

-         El kell juttatnunk titeket valahogy a házamba, de oda az út nem járható 3 emberrel csak éjszaka, így kell nektek félúton egy menedék, a hová addig elvonultok, míg a nap le nem megy.

-         Miért? Neked nem kell menedék?

-         Vannak vámpírok, akiknek van olyan ékszerük, mint nekem ez a gyűrű. Ezt egy boszorkány varázsolta el, és amíg viselem, járhatok a napon.

-         Hol lehet ilyet szerezni? – csillant fel a szeme.

-         Még én sem tudom. 150 éve kaptam attól, aki átváltoztatott.

Elgondolkozva lépkedett mellettem a két lány, míg el nem értük az országutat. Innen már csak 10 perc sétára van a motel, de valahonnan ruhát is kéne szerezni nekik, mert ez túl feltűnő.

/Chessie/

            Kell olyan gyűrű! Egy dolog van ebben a vámpír dologban, ami zavar a gyilkoláson kívül, és az a kizárólag esti életmód.

            Ez a Damon nevű fickó érdekes. Vajon minden vámpír ilyen? Vagy csak azért furcsa, mert amerikai? És 150 éves, hű. Addig emésztgettem magamban a 150 év gondolatát, hogy alig vettem észre, hogy megérkeztünk a motelhez, amiről szó volt.

-         Maradjatok itt! – mondta Damon hátra sem fordulva, és át is ment az úton, egyenesen a recepció feliratú ablakhoz.

Eltelt kábé egy perc, és Damon már el is indult az egyik ajtó felé, és intett, hogy mehetünk. Ha ilyen parancsolgató lesz a jövőben is, én tuti nem maradok mellette, lehet bármilyen tapasztalt vámpír is.

            Nem tudom, hogyan csinálta, de mire a szobába értünk, már az ágyra volt dobálva egy csomó ruha.

-         Jobb lenne, ha átöltöznétek. Nekem így is jó, de talán túl feltűnő.

-         Akkor, megfordulnál?

-         Nem.

Hát erre hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, és ez az arckifejezésemre is hathatott. Nem azzal van a gond, hogy szégyellősek lennénk, vagy, hogy nem láttak még minket fehérneműbe, mert meg kell, hagyjam láttak, de hogy egy aránylag vad idegen pasi, ilyen hangnemben közölje, hogy ő nem fog elfordulni, míg átöltözünk, hát ezt mellbevágó volt.

-         Tessék? – ez volt az első szó, amit ki tudtam nyögni angolul.

-         Mit nem értesz? – kérdezett vissza, miközben vállát megrántva levágódott az egyik ágyba, és kényelmesen elhelyezkedett.

Alliere néztem, aki szintén elkerekedett szemekkel, az arcán a határozott döbbenettel nézett ki magából. Eszembe jutott egy nagyon jó ötlet, arra hogy hogyan leckéztessük meg ezt a beképzelt vámpírt. Franciául kezdtem beszélni, de igyekeztem másféle hangnemet megütni, mint amit a szavaim követeltek volna.

-         Vicceljük meg, vegyük az öltözködést elég csábosra, majd egy váltással teljesen hidegen felöltözünk. Kíváncsi vagyok elérünk-e nála valamit, és ha igen, akkor milyen képet vág majd a végén.

-         Rajtam ne múljon. – rántotta meg a vállát Allie, és egy „lemondó sóhaj” keretében én is vetkőzni kezdtem.

Az első ruhadarab a szoknya volt, ami egy erős csomóval volt megkötve rajtam, és bár simán boldogultam volna vele, mégis Alliehez léptem, hogy segítséget kérjek. Babrált egy keveset a szoknya szalagjával, majd mikor lehullott a földre a vékony anyag, Allie hátat fordított nekem, és haját oldalra húzva felfedte a ruhája cipzárját. Magamban jót mosolyogtam ezen a húzáson, és szép lassan felfedtem Allie hófehér hátát, majd én sem totojáztam, ugyan ezt eljátszottuk fordítva is. Aztán leültünk a földre, és kifűztük a cipőnket is, ami nem volt egy egyszerű feladat, végük elvettünk az ágyról 1-1 pólót és Damonnak hátat fordítva kibújtunk a ruha tetejéből, így a hátunkat csak a hajunk takarta el valamennyire, majd a dresszt a harisnyával együtt toltuk le magunkról. Végül ott álltunk egy motelszobában, egy szál bugyiban, ráadásul egy vámpír társaságában. Ezek után csak egy pólót vettünk magunkra, és be is feküdtünk gyorsan a két még szabad ágyba, és a takarót a nyakunkig húzva lestünk Damon felé.

            Lehet, hogy ez is egy idegesítő vámpírtulajdonság, de az arca nem árult el semmit, csupán a plafont bámulta kifejezéstelenül. Hát, lehet, hogy ez a vicc nem jött össze.

/Damon/

            Nem tudok franciául, de a vicc szót, szinte bármelyik nyelven felismerem, így nem ért felkészületlenül a lányok elég hatásosra sikeredett akciója, de végig a fejembe járt, hogy bármit is tesznek, direkt játsszák.

            A váratlan az volt, hogy még így is hatottak rám. Sosem szerettem a balettot, de mostantól ez változni fog. Mindkét lány gyönyörű, és bárki is változtatta át őket, nem fogja csak úgy hagyni, hogy bárkivel kóricáljanak. Nem véletlenül változtatták át őket, de az vajon véletlen, hogy én találtam rájuk? Ki kell őket faggatnom holnap, és csak azután kaphatnak tőlem nap ellen gyűrűt, ha teljesen megbízhatónak bizonyulnak.

            Miután az lefeküdtek, azt hittem órákig fognak beszélni, de hogy teljes legyen a zavarom, szinte azonnal el is aludtak. Én bezzeg csak feküdtem és azon járt az agyam, mihez kezdjek ezek után. Gyűrűt aránylag könny lesz nekik szereznem, de ha odaadom nekik, mi a garancia rá, hogy nem mennek világgá azonnal? Kell egy trükk, egy hazugság, vagy bármi, amivel rávehetem őket, hogy önszántukból kövessenek. A legegyszerűbb az lenne, ha belém szeretne legalább az egyikük, de ez vámpíroknál nem olyan egyszerű, mint az embereknél, és most különben sincs kedvem enyelegni, nem tudnám eljátszani.

            Mikor a nap már felkelt, nyugodtan sétálhattam ki a motelszobából, mivel, ha megpróbálnak elmenni, megégnek a napon. Mondjuk úgy, hogy biztonságban vannak.

/Chessie/

            Mikor felkeltem, pár percig csak néztem a szobát, ahol ébredtem, és azon gondolkoztam mit is keresek én itt. Aztán minden eszembe jutott, és hiányérzetem támadt. Eltűnt a Damon nevű pasi. Vajon merre lehet? Hirtelen átjárt a félelem. Mi van, ha becsapott minket, és most itt foglyul estünk, míg nem hív valakit? Talán tudja ki változtatott át minket, és jutalom reményében át akar minket adni? A francba. Allie ágyához léptem, és kivételesen az első érintésemre felébredt.

-         Mi baj?

-         Eltűnt.

-         Ki?

-         Az a Damon nevű pasas.

-         És?

-         És? Mi van, ha ismeri a támadóinkat, és épp értük ment, hogy átadjon minket?

-         Nem hiszem Chessie… - nézett rám komolyan gondolkodó arccal, összehúzott szemöldökkel. – Ijesztő, és biztos, hogy veszélyes egy ember, de most mi is veszélyesek vagyunk. Meg kell benne bíznunk. Vagyis, én úgy érzem meg tudok benne bízni.

-         Úgysem tehetünk mást, mint várunk. A napon elégnénk.

-         Na, látod. Egyébként meg elég helyes… - pirult el Allie.

-         Nem mondod?! – tört ki belőlem a kacagás. Mondjuk, nem mond hülyeséget. – Bár ha jobban belegondolok tényleg nem csúnya.

-         Nem hiszem el, ha azt mondod, hogy neked nem tetszik!

-         Nem mondok semmit inkább. – hasunkat fogva nevettünk már mindketten.

Miután kifogytunk a levegőből, csak lihegtünk egy pár percig az ágyakon elheveredve.

-         Unatkozom. – nyögte Allie. Már vártam egy hasonló felszólalást tőle, és ahogy ismerem, egy percen belül kitalál valami tevékenységet. – Ha úgysem mehetünk ki, és itt nincs semmi, akkor gyakoroljunk. Elmacskásodtak az izmaim. – nyújtózkodott egy nagyot.

-         Legyen, legalább egy kicsit viselkedjük úgy, mintha mi sem történt volna… - kászálódtam fel az ágyról.

A szobában lévő bútorokat szemügyre véve inkább a földet választottam. Könnyedén lementem spárgába, majd nyújtani kezdtem. Az izmaim jólesően megmozdultak végre, és az elgémberedett tagjaimba is visszatért az élet. A mozdulataim sokkal simábbnak és könnyedebbnek tűntek, mint azelőtt. Ez tetszett a vámpírságban, nagyobb kontroll magam felett. Allie sem maradt el, ő először csak a végtagjaival körzött, majd egyre több testrészét mozgatta át. A spárgából fölemelkedve én is végrehajtottam ezeket az egyszerű gyakorlatokat. Belemerültünk a különböző feladatokba, és már patakokban fojt rólunk a víz mikor Damon megérkezett, de mi észre sem vettük, csak a torokköszörülésre kaptuk fel a fejünket.

- Ne zavartassátok magatokat, csak folytassátok.

- Merre jártál? – szegeztem neki rögtön a kérdést.

- Szereztem nektek valamit a nap ellen.

Erre mindketten felpattantunk a földről, és Damon elé álltunk várakozóan. Sejthettük volna, hogy nem kapuk ilyen ajándékot ingyen.

-         Van egy két dolog, amit meg kell ígérnetek előbb. – csendben vártunk, így hát folytatta. – El kell jönnötök velem Mystic Fallsba, ahol megtanítjuk nektek, hogyan tartsátok féken magatokat.

-         Rendben. – bólintottunk mindketten.

-         Ezen kívül, azt kell tennetek, amit én mondok, bármi is legyen az.

-         Oké.

-         Ha esetleg megszegnétek a szavatok, akkor tudnotok kell, hogy a gyűrűkről bármikor le lehet szedni a varázslatot, és ti abban az esetben azonnal hamuvá égtek a napon. Minden világos?

-         Akkor veled kell tartanunk, és azt kell tennünk, amit mondasz. Meddig?

-         Amíg meg nem tanultok mindent és azt nem mondom, hogy éljetek egyedül. Nos?

Ránéztem Alliere, akinek a szemében erős kételyt láttam. Sokat kér, körülbelül azt, hogy akár az életünk végéig éljünk neki alárendelten, különben az éj rabjaivá tesz minket. De máshonnan nem szerezhetünk védelmet a nap elől, és más vámpírt sem ismerünk.

-         Áll az alku. – mondtam mindkettőnk nevében, bár Allie felől halottam egy apró nyikkanást, de nem szólalt meg.

-         Én is így gondoltam. – húzta félmosolyra a száját Damon, és ezzel remekül elterelte a figyelmem a felénk nyújtott gyűrűkről. Csak akkor vettem észre magam, mikor Damon nyúlt a kezemhez, és tette a markomba az apró köves ezüst gyűrűt.

Egy újabb pillanat erejéig elámultam. Láttam már életemben jó pár értékes és gyönyörű ékszert, de mintha ezt a gyűrűt nekem szánták volna. Tökéletesen passzolt az ujjamra, és szinte éreztem az energiát, ami ebbe a tárgyba van bezárva.

-         Hmm. – hagyta el egy kis sóhaj a szám.

-         Ha nem tetszik, akkor is ez van. Ritka dolog a megbűvölt ékszer, örüljetek, hogy egyáltalán találtam kettőt.

-         Jaj, nem, nem azért… Nekem, nagyon is tetszik, csak csodálkoztam, hogy pont jó rám.

-         Legalább valamihez értek… - hallottam meg Damon félmondatát, amit nem is nekem szánt, mégis meghallottam.

-         Ezt hogy érted?

-         Mindegy, inkább próbáljátok ki, még süt egy kicsit a nap.

Kinéztem az ablakon, és úgy döntöttem megfogadom a tanácsot. Az ajtóig még magabiztosan mentem el, de amikor a kilincsre tettem a kezem, megtorpantam. Mi van, ha átverés? Merült fel bennem a kérdés, de aztán rövid úton megerősítettem az elhatározásom, és Allire hallgatva, bízva ebben az idegenben, lenyomtam a kilincset, és kilöktem az ajtót.