Hatodik fejezet – Szabadon

Na hát sziasztok!

Ma reggel jutott eszembe, olyan 6kor, hogy hoppá, ma ide kéne feltenni egy új fejezetet, szóval olyan 2 és fél óra alatt össze is hoztam! :)) Jó hír, hogy ezek után már lassan vége a bevezetésnek, mert megérkezünk Mystic Fallsba, ahogy egy percig nem lehet béke és nyugalom. 

Na nem is mondok többet, a hibákért bocsánat, nem olvastam át.. :/ :S

Pussz jó olvasást!! :)

A napfény teljesen elvakított, és a melegét is éreztem, de nem égetett úgy, mint először. Lassan nyitottam fel a szemem, így szoktatva hozzá az erős fényhez. Mikor már nem zavart a lemenő nap sugara, annyira élveztem a szabadban körülnézni, mint még soha semmit. Minden új volt, élesebb, pontosabb, közvetlenebb világosban, és a kedvem is egy csapásra jobb lett.

-         Allie, gyere ki te is! – szóltam vissza a szobába, ahol ő még mindig az árnyékban állt.

-         És ha az enyém nem működne?

-         Emlékezz mit mondtál ma délelőtt… Én hallgattam a tanácsodra.

Láttam az arcán, hogy pontosan tudja, mire gondolok, de tovább dolgozott benne a bizalmatlanság. Azt akartam, hogy itt álljon mellettem ő is. Kirángathattam volna, de nekem az kellett, hogy ő magától jöjjön ki.

            Míg néztem őt az ajtóban, valami megmozdult a szemem sarkában. Egy fiatal pár sétált felénk gőzölgő kávéval a kezükben, mit sem sejtve arról, hogy az életük most egy hajszálon függ. Keresni akartam gyorsan valami megoldást, de az magától jött. Nem vettem levegőt. Ez az apró cselekedet annyira egyszerű és logikus volt, hogy meglepődtem, eddig miért nem jutott eszembe. Nem éreztem meg a szagukat, csak a vértől pirosas arcuk csábított már, viszont Allienek nem volt ideje felkészülni. Az ajtóban állt és csak egy pillanatig tartott, míg a pár elsétál a nyitott szobánk előtt, de Allienek ennyi idő is elég volt, hogy megérezze a vér illatát. Egy pillanat alatt pergett le a fejemben a forgatókönyv, miszerint Allie kiront a szobából, ráveti magát a párra, villámgyorsan megöli őket, majd a torkuknak esik, és kiszívja a vérüket az utolsó cseppig, de nem ez történt.

            Ugyanis Damon is ott állt a szobában Allie mögött, és még azelőtt erősen elkapta a karját, mielőtt kiszaladhatott volna a szabadba. A pár ebből semmit sem vett észre, vidáman sétáltak tovább, szürcsölték a forró kávét és élték tovább az életük. Amint befordultak a sarkon visszamentem a szobába és lerogytam az egyik székbe. Vámpírlét ide vagy oda izgulni még tudok.

-         Jól vagy? – kérdezte Damon

-         Rohadtul nem vagyok jól, de tök mindegy, mert úgysem tudok mit csinálni. A fene se akart Amerikába jönni vért szívni, és gyilkolni.

-         Most nem gyilkoltunk. – szólalt meg Allie.

-         Nem rajtad múlt. – nagyon keményre sikerült ez a kijelentés, de mélyről jött és igaz volt és ezt Allie is tudta, mert nem szólalt meg többet.

-         Nem fogsz többet ölni. Hacsak nem saját elhatározásból teszed majd.

-         Mi van? – ebből a mondatából egy kukkot sem értettem.

-         Ha egyszer meg tudtál állni, mint most, hogy nem vettél levegőt, innen már nem sok idő, míg azt is megtanulod, hogy lélegzés közben, hogyan viselheted el az emberek illatát. Ha ezt eléred, akkor onnan már csak a szabad akaratod szab csak határt a vérengzésednek.

-         Nálad ez így ment?

-         Az én történetem egészen más… - merengett el egy pillanatra Damon tekintete, de csak én vettem észre, Allie a háta mögött ült.

Damon is látta, hogy feltűnt a kis közjáték, ezért hozzátette.

-         Majd elmesélem, de előbb hozok valamit enni.

-         Honnan?

-         A kórházból. – hát persze, vérbank! Hogy ez eddig, hogy nem jutott eszembe?! – Ígérjétek meg, hogy addig itt maradtok a szobában!

-         Persze, itt maradunk. – találta meg újra a hangját Allie, talán már megemésztette a visszaszólásom. – Nem hiszem, hogy ha kimennénk, akkor nem ölnék meg senkit. Jobb ez itt.

-         Nézheted így is. – Hagyta rá Damon, majd egyedül hagyott minket a szobában.

Allie nem nézett rám, csak az ágyra felhúzott lábait bámulta. Nekem kellett megszólalnom, hisz én bántottam meg őt, még akkor is, ha igaz volt minden szavam. Leültem elé a földre törökülésbe, és így automatikusan rám nézett.

-         Sajnálom. – mást nem tudtam mondani.

-         Tudom.

Kis szünet következett, nem tudtam, hogy még mit kéne mondanom, egyáltalán mi bántja még.

-         Te miért tudtad megállni? – bökte ki végül. – Neked mindig, minden, olyan egyszerűen sikerül! Ami nekem sok óra gyakorlás, az neked 2 perc alatt sikerül. Most is, egyedül voltál, és még csak rájuk sem mozdultál. – hát ez böki a csőrét…

-          Azért tudtam megállni, mert én már messzebbről láttam, hogy jönnek. Több ház távolságból nem éreztem a szagukat, és elég volt ennyi idő rá, hogy kitaláljam, az a megoldás, hogy nem veszek levegőt, de előtted csak hirtelen feltűntek, ráadásul közelről. Semmivel nem vagy rosszabb, mint én tudod jól! És az sem igaz, hogy nekem minden egyszerűbben sikerül. Gondolj bele abba, hogy például, te mennyire sikeresebb vagy a kapcsolatok terén. Sok barátod van, mindenki szeret, és több komolynak mondható kapcsolatod is volt már az életben. Nézz rám, nekem rajtad kívül egy barátom sincs, vannak, akik bírják a stílusom és elnevetgélnek velem, és vannak, akik félnek tőle, hogy legközelebb ő velük szúrok ki. És hozzáteszem, a fiúk, akikkel jártam, hát egy sem magamért kedvelt, mert mind a nadrágjában tartotta az eszét.

Ahogy elhadartam a mondanivalóm, ami már régóta élt bennem elnyomva, rögtön jobban éreztem magam, Allie szemében pedig mély megdöbbenést láttam.

-         Többet kéne őszintén beszélgetnünk. – mondta kis idő elteltével.

-         Egyet értek. Most már tényleg csak mi maradtunk egymásnak, nem veszhetünk össze.

Allie is lecsúszott az ágyról a földre, hogy megölelhessen, aztán beszélgetni kezdtünk, mint a „régi szép időkben”, amikor még emberek voltunk, és addig meg sem mozdultunk, míg ki nem nyílt az ajtó, és Damon be nem lépett rajta.

            Egy fekete zacskó volt a kezében, ami teljesen átlagosnak tűnt volna az utca emberének, de aki tudta, hogy Damon egy vámpír, az rögtön kitalálhatta, hogy mit rejt a sötét csomag.

-         Vacsora! – hülyéskedett Damon, miközben kipakolta az asztalra szatyor tartalmát. – Első lecke, minden vércsoportnak más az íze, így ma kiderítjük melyik a kedvencetek. Van itt A-s, B-s, AB-s, 0-s is. – mondta, miközben kibontotta az egyik tasakot, és két pohárba öntötte a tartalmát.

Ahogy néztem, hogy úgy folyik a vér, mint a sűrű vörösbor, akkor vettem csak észre, hogy nem veszek levegőt. Allie már magához is kapta az egyik poharat, és le is döntötte a tartalmát. Megláttam, hogy Damon engem méreget, talán furcsállja, hogy nem viselkedtem úgy, mint egy vadállat a vér láttán. Úgy döntöttem bizonyítok.

            A másik pohárért nyúltam, lassan a számhoz emeltem, majd egy kicsit kortyoltam. A vér íze semmihez sem volt hasonlítható. Egyszerre volt sós és édes is és jólesően simogatta végig a kaparó torkomat, de megálltam. Egy pillanatra lejjebb eresztettem a poharat, hogy meg tudjam nézni, ez melyik vércsoportba tartozott. AB-s volt, de az érdekesebbnek bizonyult, ahogy Damon nézett rám. Vártam a csodálkozást a tekintetben, és meg is találtam, de a félelem, és a gondterheltség nem tudom miért merült fel benne, de még nem akartam megkérdezni. Szép lassan elkortyoltam a pohár tartalmát majd jött az A-s vér, majd a B-s és végül a 0-s.

-         Na, melyik volt a legfinomabb? – kérdezte Damon.

-         A B-s. – felelte Allie.

-         Nekem a 0-s ízlett a legjobban. – mert az utolsó tényleg messze a legjobb volt a többi után.

-         Akkor legközelebb megnézzük, hogy a negatív, vagy a pozitív a finomabb-e.

Damon kidobta az üres tasakokat, mi pedig jóllakottan feküdtünk le az ágyakra. Már épp csukódott volna le a szemem, mikor eszembe jutott, hogy Damon tartozik nekünk még egy „esti mesével”.

-         Azt mondtad, elmondod a te történeted. – megforgatta a szemét, de nem ellenkezett.

-         Röviden mondom el, mert 150 eseményeit sokáig lehetne mesélni. 1864-ben kezdődött minden, mikor feltűnt az életünkben egy Katherine Pierce nevű nő. A házunkba költözött és elcsavarta az öcsém fejét és az enyémet is. Elérte, hogy versenyezzünk értem, majd mindkettőnket egyszerre kezdte el szédíteni. Katherine vámpír volt, de mi eltitkoltuk ezt mindenki elől. Beleszerettünk. Amikor a város lakói úgy döntöttek, megölik az összes vámpírt, Katherinet is meg akarták ölni, de helyette mi haltunk meg, vámpírvérrel a szervezetünkben. A nagy csata után ott álltunk egyedül, vámpírként, úgy tudván, hogy Kath meghalt. Az öcsém hazament az apánkhoz, de megölte, ivott a véréből, így teljesen vámpírrá vált, és engem is rávett, hogy a halál helyett az örök életet válasszam, pedig inkább haltam volna meg. Innentől külön váltak az útjaink, csak néha tűntem fel, hogy megkeserítsem Stefan életét, egyébként pedig boldogan irtottam a népet, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a hely ahol megölték a vámpírokat rejtett egy búvóhelyet is, és valószínű, hogy az összes vámpír ott várja a kiszabadítást a mai napig. Visszatértem Mystic Fallsba, és ott találtam Stefant is, aki meglelte Katherine hasonmását, Elenát. Itt csak annyit mondok el, hogy Kath sosem volt a búvóhelyen, 150 évig vidáman élt valahol, és velünk nem is törődött. Aztán jöttek a bonyolult és misztikus események. Volt benne boszorkány, várfarkas, vámpír és halhatatlanná tevő gyűrű is. A lényeg, hogy egy átok megtöréséhez kellett volna a hasonmás, de ennek az lett a vége, hogy Katherinet megöltük, viszont Elena átváltozott vámpírrá, és nem bírt tovább velünk maradni, elszökött az egyik legidősebb vámpírral, és most él valahol boldogan, az átok pedig továbbra is működik, úgy ahogy kell.

-         Mi ez az átok? – ez tűnt a legérdekesebbnek.

-         A nap és a hold átka, arról szól, hogy a vámpírok elégnek a napon, a vérfarkasok pedig csak teliholdkor változhatnak át. Ha vámpír töri meg, akkor szabad a napfényben járás, ha várfarkas, akkor ők bármikor átváltozhatnak, de most már egyik sem jöhet létre, hisz nincs emberi hasonmás, aki kell az átok megtöréséhez.

Sok gondolkodni valót adott Damon 150 évnyi kalandja, és ha jól odafigyeltem, akkor talán még nyerhetek is valamit ebből a történetből. Ki tudja?

-         Mikor indulunk? Kíváncsi vagyok már erre a Mystic Fallsra.

-         Akár mehetnénk most is. – vonta meg a vállát Damon – Már lement a nap.

Gyorsan rendet raktunk a szobában, és felvettünk valami normális ruhát, hogy ha véletlen összefutnánk valakivel, akkor se legyünk annyira feltűnőek.

            Damon kinézett az utcára, mielőtt minket is kiengedett volna, aztán gyorsan átmentünk az út túloldalán kezdődő erdőbe és onnan is körülnéztünk.

-         Egy szabály van most csak. Ne maradjatok le! – azzal megfordult és futni kezdett be az erdő sűrűjébe.

Allievel egymásra pillantottunk, majd mi is futni kezdtünk. Gyengén, de éreztük Damon szagát, így kicsit begyorsítva hamar utol is értük.

-         Nem rossz. – szólt hátra. – Meg tudtok előzni? – hátra fordult egy féloldalas vigyorral a képén, én pedig elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, én megelőzöm!

Allie is begyorsított, de elég volt hozzá 4-5 lépés, hogy tudjam, gyorsabb vagyok nála, és ez önbizalmat adott. Damon nagyon gyors volt, és Allie csupán pár lépésnyire mögé tudott felzárkózni, de mindenki legnagyobb meglepetésére pár megnyújtott ugrással fej-fej mellé zárkóztam fel, sőt néhány pillanatig talán még előtte is jártam.

-         Lassítsunk. – szólt Damon, és fokozatosan emberi tempóra váltottunk vissza. Damon rám nézett, mintha mondani akarna valamit, aztán mégsem.

Megálltunk az erdőben valahol, de hogy hol, és minek, azt nem tudtam.

-         Itt kezdődött minden. – szólt halkan Damon – Azok a romok, a régi házunkhoz tartoztak még rég. – mutatott pár falmaradványra a bokrok között, aztán továbbsétált. Nem messze megállt egy gödör szélénél.

-         Ez itt annak a rejtekhelynek a bejárata, ahol a vámpírok éltek 150 évig. Ha egyszer bemegy egy vámpír, többet nem jöhet ki, hacsak egy boszorkány nem segít rajta.

Automatikusan hátraléptünk a gödör szélétől, és akkor esett le a tantusz.

-         Ez már Mystic Falls?

-         Üdv nálunk. – villantotta ki a fogait Damon.