Második fejezet – Végzetes szilveszter

 A jól ismert Párizsi Ritz hotelhez, csak 10 percet kellett utaznunk. A taxis a bejárat előtt tett ki minket, ahol a szervező, már igen türelmetlenül várt minket.

- Na, végre! Azt hittem már sosem értek ide! Mi tartott ennyi ideig? És mi ez a ruha rajtatok?

- Meg kellett szöknünk, mert nem engedtek volna ki minket.

- Szilveszterkor nem jöhettek ki az iskolából?

- Nálunk nincs szünet, mint máshol, minden nap van próbánk, hétvégén és ünnepnapokon is. Nem lehet pihenni. – oktatta ki a szervező hölgyet Allie ügyesen. – Egyébként meg mutasson egy mosdót és átöltözünk.

Erre már nem mondott semmit a kisasszony, inkább kifizette a taxist, és bevezetett minket a női toaletthez. Levettük a melegítőnket, meg a cipőnket, és felvettük a balettcipőnk. Amikor kiléptünk, a minden- lében-kanál nő, végre elégedetten nézett ránk.

-         Így már mindjárt más! Mehetünk?

-         Persze. Sikere van a képeknek?

-         Majd meglátjátok.

Beszálltunk a liftbe és egészem a tetőtérig meg sem álltunk.

-         A képek itt vannak kiállítva, és kéne egy kis bemutatót is tartanotok, ha nem gond.

-         Lehet róla szó. Mit kell csinálni? – üzletelni kezdtem.

-         Csak egy két figurát bemutattok és kész.

-         Mit kapunk érte? – tértem a lényegre. Nem véletlen üzletemberek a szüleim.

-         Mondjuk 1-1 üveggel a parfümből, amit reklámoztok?

Ránéztem Alliere, aki bólintott egy aprót, így hát elfogadtam az ajánlatot.

-         Rendben.

-         Nagyszerű.

Kiléptünk a liftből és egy paraván mögött elsiettünk a színpad mögé. A szervező előre ment, hogy belejelentsen minket, közben mi megtárgyaltuk, hogy mit fogunk csinálni.

-         A tavaly év végi záró táncunkra emlékszel? – kérdeztem Alliet.

-         Persze. Csináljuk azt?

-         Aha, szerintem jó lenne, még melegítés nélkül is.

-         Oké.

Egy srác lépett mellénk.

-         Mi legyen a szám?

-         Mindegy, valami pergősebb zongora szám is megteszi.

-         Rendben. – azzal el is tűnt egy menő keverőpult mögött.

Meghallottuk a hangszóróban a szervező hangját.

-         Tisztelt hölgyeim és uraim, hagy mutassam be önöknek, a Chanel legújabb parfümének reklámarcait, a két tehetséges és gyönyörű diáklányt a Párizsi Balettintézetből, Allie Fouché és Francesca Saint-Justh.

Tapsot hallottunk, majd felcsendült egy zongora hangja a hangszórókból, mi pedig egymásra kacsintottunk, és kiléptünk a színpadra.

            Nem volt lámpalázunk, hisz mindketten gyerekkorunk óta a balettnak éltünk, és sokszor léptünk már fel nagyközönség előtt, ez most sem volt másképp. A már rég jól betanult lépéseket hibátlanul mutattuk be. A zene kicsit gyors volt, de tudtunk hozzá alkalmazkodni, és a végére nagyon jól sikerült a fellépés. Nagy tapsot kaptunk, és egyszer csak mellettünk termett a mikrofonnal a szervező.

-         Nos, mint láthatták, a lányok igazi profik, és minden kép valódi, amit kiállítva láthatnak. És hogy köszönetünket kifejezhessük, a cég nevében ajándékba adunk a kisasszonyoknak egy-egy üveget a legújabb parfümünkből!

Újra nagy tapsot kaptunk. Ezek mennyit ihattak, ha egy ilyen kis szöveget is ekkora tapssal jutalmaznak? Nem bírtam nem mosolyogni.

-         További jó szórakozást kívánunk mindenkinek. – fejezte be a mondókáját a nem túl szimpi nő, és már ment is tovább a felnőtteknek szóló buli zene.

-         Jók voltatok. Igyatok, egyetek, minden ingyen van, és legyetek kedvesek. Hirdessétek a parfümöt, ahogy csak tudjátok. - Azzal el is tűnt a tömegben.

Az első pult felé vettem az irányt, és rögtön rendeltem két koktélt magunknak, ha már ingyen van alapon. Az egyből kettő lett, a kettőből három, és így tovább. Nekem nem nagyon ártott meg, de Allie igazán felszabadult lett az alkoholtól. Táncoltunk mindenkivel, aki felkért minket, bár voltak vén taták is, akik ki akarták használni, hogy ilyen kevés ruha volt rajtunk. Legyünk kedvesek, na persze, csak nem tudta, hogy kinek mondja. Az első pasi, aki taperolni kezdett igen csak rosszul járt, de az biztos, hogy több kedve nem lesz ma hancúrozni. Néha Alliet is meg kellett mentenem, de alapjába véve jó buli volt. Sok volt a kaja, a pia, és volt pár fiatalabb férfi is a színen, akikkel lehetett jobbakat játszadozni. Még a DJ srác is felkért táncolni, és megmutatta, hogy kell új számokat feltenni, és hagyta, hogy én válasszam a soron következő dalt.

            Láttam, hogy Allie valami jómódúnak tűnő nővel beszélget, ezért csatlakoztam hozzájuk. Amikor közelebb értem, hallottam, hogy angolul folyik a trécselés, és ilyenkor nagyon örültem, hogy a szüleim erőltették a nyelvtanulást. Bár csak angolul tanultam meg ez is épp elég volt. A gazdag nő szeme felcsillant, mikor melléjük léptem.

-         Te vagy Francesca ugye?

-         Csak Chessie, de egyébként igen. És ön kicsoda?

-         Én csak egy vevő vagyok, senki érdekes.

-         Honnan jött?

-         Amerikából.

-         És hogy tetszik Párizs?

-         Nagyon imádom, már többször jártam itt. Egyébként had gratuláljak, nagyon szépen táncoltatok! Tudjátok én is balettoztam egy ideig, aztán a tudományért elhagytam a sportot.

-         Miféle tudományért?

-         Történelem leginkább. – mosolygott rám. Volt valami ijesztő a hangjában, a szemében és a mosolyában, de rögtön kivertem a butaságokat a fejemből, csak az alkohol miatt látom így a dolgokat. – Jártatok már valaha Amerikában?

-         Nem, én még sosem hagytam el Európát.

-         Én sem. – mondta Allie.

-         Kár, pedig nagyon tetszene nektek. Van egy nagyon jó balettiskolánk is.

-         Gondolom a Juilliard-ra gondol.

-         Természetesen. Nektek is ott lenne a helyetek.

-         Nem hiszem, hogy Amerikába szólít a jövőm.

-         Sose legyél ebben olyan biztos. – mosolygott rám újra, és most már nem tudtam az alkoholra fogni, hogy ijesztő ez a nő.

Gyorsan elköszöntem, és magammal vonszoltam Alliet is. Egy óra és néhány erősebb rövid után, már nem is emlékeztem rá, hogy valami egyáltalán fel tudott ma zaklatni.

            Lassan elérkezett az éjfél és a riasztó amerikai nő ismét feltűnt. Hoztam nektek egy italt, hogy legyen mivel koccintanunk. Elvettük az italt, és meg is kóstoltuk, mert olyan jó illata volt. Az íze nagyon furcsa volt, de egyáltalán nem volt rossz. Kicsit sűrű volt, talán paradicsomlé is van az összetevők között. Egyszer csak elkezdett a nép visszafelé számolni, „dix, neuf, huit, six, sept, cinq, quatre, trois, deux, un, zéro, Bonne année!” Kiabálta hangosan a tömeg és sokan sikítottak újongtak, így nem hallotta meg senki, mikor az én szám nyílt sikolyra. Éles fájdalmat éreztem a nyakamnál, és valami iszonyatos erővel húzott hátrafelé. Láttam a szemem sarkából, hogy Alliet is vonszolják, és hallottam az ő sikolyát is, aztán egy hangos reccsenés, és Allie nem kiabált többet. Ha lehet még hangosabban üvöltöttem, de senki nem figyelt fel rám, aztán még egy reccsenés, egy szúró fájdalom…

-         Ez könnyen ment. És milyen finomak voltak! Na, tegyük őket a kocsiba gyorsan. 24 órán belül Amerikában kell lenniük.

-         Remélem, elégedettek lesznek a munkánkkal.

-         Biztosan. Nem hagytunk nyomokat, nem beszéltünk senkivel, és alig láttak minket. Holnapra pedig már mi is otthon leszünk, lehetetlen, hogy elkapjanak minket.

-         És mi lesz az ő sorsuk?

-         Az már nem a mi dolgunk. A feladatot teljesítettük, a jutalmunkat pedig meg fogjuk kapni. Ennyi. És eszedbe ne jusson kérdezősködni, különben még minket is meg találnak ölni.

-         Persze, nem vagyok hülye.

Bízom benne. Na kapd fel a szőkét, én viszem a másikat.