Negyedik fejezet - Két út összefut

Sziasztok!

Na itt van a mára ígért következő fejezet. Nem sikerült szerintem valami fényesre, de a lényeg így is jól kivehető benne. 

Most nincs is több mondani valóm, jó olvasást, pussz nektek!

            Nehezen tudtam elaludni, túlságosan felzaklatott… Hogy mi? Ez az egész! Minden, ami történt, és akár hányszor gondolkodni kezdek, vagy kétségbe esek, vagy dühös leszek. Allie békésen szuszogott a kanapén, amire sikerült nagy nehezen lefektetnem, mert minden áron ő akart a fotelben aludni. Bolond, feküdjön ő kényelmesebben, ha már egyszer képes egyikünk elaludni. Órákon át csak forgolódtam, de napfelkelte előtt nem jött álom a szememre, aztán, egyszer csak, mint akit fejbe vágtak, kidőltem.

            Átaludtuk az egész napot, ha nem többet, mert már a forrón égető nap is eltűnt a fák mögött, mikor magamhoz tértem. Allie ugyan úgy aludt, mint amikor hajnalban utoljára láttam, remélem, kipihenten nem lesz ennyire pesszimista, és nem akarja majd magát még egyszer elégetni. Fájdalmasan égni kezdett a torkom, gondolom, ez jelzi az éhséget. Talán először mosolyodtam el ebben az évben, mikor arra gondoltam, hogy ezen túl biztos a torkom fog korogni a gyomrom helyett… Allie mellé léptem, és óvatosan megmozgattam a vállát, hogy felkeljen. Az óvatosra nem reagált, így egy kicsit gonoszabb módszerhez folyamodtam, ugyanis utálja, ha csiklandozzák és a nyakára különösen érzékeny, így csak éppen hozzáérve húztam végig az ujjam a bőrén és máris kiugrott a takaró alól. Ha nem számítottam volna rá, biztos vagy lefejel, vagy belém talál rúgni, de hála a sokéves tapasztalatomnak, ép bőrrel megúsztam.

-         Ezt miért kellett?

-         Nem könnyű téged felkelteni, csak hogy tudd.

-         De miért nem alhattam tovább?

-         Talán mert egy egész napot átaludtunk.

-         Tényleg? – nézett rám, tényleg csodálkozva.

-         Tényleg. – húztam el a függönyt, és mutattam ki a félhomályban derengő erdőre. – És egyébként is éhes vagyok. – rántottam meg a vállam.

Allie szeme elkomorult, és lehajtott fejjel állt tovább, semmit sem reagált.

-         Valami rosszat mondtam?

-         Nem tudom elhinni… Megöltük őket… Azok vagyunk, gyilkosok. Én nem vagyok képes újra megtenni.

-         És állatokat? – sokat mondóan pillantott rám, a nagy állatvédő. Bár nem volt vegetáriánus, de ritkán evett húst, és nagyon szerette az állatokat. – Oké, bocsi. Akkor mi lesz, éhen akarsz halni?

-         Nem is rossz ötlet… - fordított nekem hátat és a konyha ablakához lépett.

Na, igen, a mártírkodás egy olyan dolog, amivel ki lehet kergetni a világból. Egy szempillantás alatt mögötte termettem, és magam felé fordítottam a karjánál fogva.

-         Idefigyelj Allie Fouché! Részben igen, én tehetek erről az egészről, mert én beszéltelek rá a fotózásra, de nem én változtattalak vámpírrá, nem én kényszerítettem rád, hogy ölj, ezért ne csináld ezt velem. Én meg akarok küzdeni ezzel, ugyan úgy, mint ahogy az életben is megküzdöttem mindennel, de most, kivételesen, ez nem fog menni nélküled, szóval sürgősen szedd össze magad, állj a sarkadra és ne hagyj magamra!

Nem válaszolt semmit, de a szeme beszélt helyette is. Átfutott rajta meglepődés, düh, szomorúság, újabb meglepődés és végül belenyugvás. A testtartása ellazult és a nyakamnál fogva magához húzott és szorosan magához ölelt. Nem kellettek a szavak, pontosan tudtam mit mondana. Ezért lassan elengedtem, és a karjába fűzve az enyémet kivonszoltam az ajtón be a sűrű erdőbe, bele a következő tragédiába.

/Damon/

            Lexington, hmm… Mondjuk megfelel. Egy-két napot elszórakozom itt, aztán innen is tovább állok. Sosem gondoltam volna, hogy mondjuk úgy, nomád életmódot fogok fojtatni. Régen szerettem utazni, és mindenhol belekóstolni az élvezetekbe, felejteni a bánatot, amit Kathrine után éreztem, de most nincs ilyen indíttatásom. Azt hittem, majd most végleg sikerül egy helyben megtelepednem, de Elena szökése ezt is keresztbe húzta. Undorító, hogy már ilyen nyálasan gondolkodom, ezt sürgősen el kell felejtenem, nem normális! Fúj, mint akinek átmosták az agyát. Vissza kell térnem az eredeti énemhez, aki csak kihasználja a nőket, most már úgysincs kinek megfelelni. Akit akarok azt vagy megkapom, mert alapból vonzónak találnak, vagy megigézem őket, hogy vonzónak találjanak és kész a nagy varázslat. És hol máshol találjon magának egy ilyen jóképű vámpír nőt magának, ha nem egy bárban. Így hát az első útba eső felé vettem az irányt, és nem is kellett csalódnom. A pulthoz ültem, rendeltem egy bourbont, és öt perc sem telt bele, de egy egész helyes kis szőke lány telepedett le mellém, bár csak fogadásból. Hallottam, ahogy az iskola társai piszkálják, majd fogadni kezdenek, és ráveszik a lányt, hogy próbálja meg magára felhívni a figyelmem. Kis bolondok, de hát nincs jobb dolgom, eljátszok velük egy kicsit. A lány felé fordultam, aki nagyon idegesen nézegette az ital kínálatot, és közben felém pillantgatott. Nem akartam túlcifrázni a dolgot, így csak egyszerűen megszólítottam.

-         Miért nem ültél rögtön mellém?

Hatalmasra nyílt a szeme a megdöbbenéstől, aztán rögtön paradicsom pirossá vált, de azért átült a mellettem lévő székre. Bátor, fiatal és nagyon étvágygerjesztő.

-         Mi a neved?

-         Sandra.

-         És ide valósi vagy Sandra?

-         Igen, de te ugye nem?

-         Nem. Hány éves vagy?

-         22.

-         Aha, és ennyi idősen a Lexinton Heroes focicsapat szurkolója vagy? Érdekes. Hányszor buktál meg eddig? – van még mit tanulnia. Elfelejtette, hogy az iskolai egyen pulcsijában van.

-         17.

-         Mindjárt más. Iszol valamit?

Meglepődött a kérdésemen, és igazából ez is volt vele a célom. Bár a fogadást már teljesítette, azért még jót tenne neki egy kicsit lazább hangulat. Egy bourbont rendeltem neki is, amit nagyon bátran megivott, bár az arckifejezése elárulta, hogy annyira nem ízlett neki.

            Semmiségekről beszélgettem vele, és a harmadik Bourbon után eléggé megoldódott a nyelve. Lassan már idegesíteni kezdett volna, ha ekkor nem szakít minket félbe, egy fiatal fiú, aki szakadtan, kimerülten, és véresen esett be a bár küszöbén.

/Chessie/

            Újra öltem. Újra öltünk. A francba! Az után, hogy kivittem Alliet az erdőbe, hogy állatokat keressünk, nem sokkal belebotlottunk egy kiránduló baráti társaságba. Öten voltak, két lány, és három fiú, de egy percig sem tartott onnantól kezdve az életük, hogy megéreztük az illatuk, kivéve egy. A legfiatalabb fiú nem halt meg… Valamit elkapkodhattunk a fejvesztett őrjöngésben, és elszökött. Ennek egyaránt örülök is, mert legalább eggyel kevesebb ember vére tapad a kezemhez, de ha eljut az emberekig, és szól nekik rólunk, akkor vége a bujdosásnak, és komolyan menekülnünk kell, ha nem akarjuk a várost szellem várossá tenni… A teljesen magába zuhant Alliet, alig tudtam visszavinni a házhoz. Csak leültettem a kanapéra, és ő úgy maradt, meredt maga elé, pislogás és lélegzetvétel nélkül ült, és én nem tudtam mit tenni, csak álltam, és néztem.

/Damon/

            Hamarabb hallottam és éreztem, mint ahogy megláttam volna, így nem ért váratlanul a srác feltűnése, és a sebekből a testén rögtön tudtam, hogy egy vámpír kezei közül szabadult. Nem tudom ki volt ez a szerencsétlen, de nagyon hálás kell hogy legyen nekem ezért.

-         Adjanak helyet, orvos vagyok. – mondtam határozottan, és átvágtam a fiú köré gyúlt tömegen. – Álljanak hátrébb, hogy kapjon levegőt. – csak nekem szabad hallanom a válaszokat a kérdéseimre.

-          Hol történt? – kérdeztem halkan a fiútól.

-         Er..dőh… - nyögte ki nagyon nehezen, mert minden hangjával együtt egy kis vér is jött a torkából.

-         Hányan voltatok?

-         Öt…

-         És hányan támadtak rátok?

-         Ket…tő… - válaszolta. Akkor biztos, hogy vámpírok voltak.

Nem adhattam neki a véremből, hogy meggyógyuljon, és őszintén szólva, nem is akartam, hogy túlélje, de mégis megesett rajta a szívem. Ez már megint nyálasra sikerült, de mindegy. Bekötöttem a sebeit, és két cseppet kapott a véremből is végül, hogy ha van belső sérülése, az meggyógyuljon legalább, aztán kiértek a mentők.

-         Baleset volt az erdőben, de nem emlékszel semmire! – mondtam megigézve a még félig nyitott szemébe, aztán hagytam, hogy feltegyék a hordágyra és elvigyék.

A kiscsajra, a barátaira és a fizetésre fittyet hányva hagytam ott a bárt, és az erdő felé vettem az utam.

            Nem volt nehéz ráakadni a nyomokra, amik egy elhagyott vadászházhoz vezettek, de a kunyhó üresen, tárva nyitva hagyott ajtóval állt. Elindultam hát arra, amerre frissebb volt a vér szaga. Szóval véres ruhában vannak, ha még ez az ő illatuk. Fiatal vámpírok lesznek, ha így esznek, és elengednek egy áldozatot. Még gyorsabban követtem a nyomot, nehogy valami hülyeséget csináljanak.

/Chessie/

            Mikor Allie rám emelte a tekintetét, már akkor rosszat sejtettem. Volt valami tűz benne, amitől mindig megriadok. Ha ő elhatároz valami úgy istenigazából, akkor nincs az a természeti erő, ami megakadályozhatná. Csupán egy pillanatig nem figyeltem oda, és már csak a szellőt éreztem, amit akkor kavart, mikor kirohant mellettem az ajtón. Gondolkodás nélkül utána vetettem magam, és szerencsére tudtam követni, nem volt gyorsabb nálam. Próbáltam egyre közelebb kerülni hozzá, de mire beértem, már majdnem elérte a célját, egy gyorsfolyású erdei folyót. Egy lépéssel az ugrás előtt kaptam el a karját, és rántottam vissza magamhoz, de nem nyugodott. Életünkben először harcoltunk egymással, és életre-halálra ment.

/Damon/

            Hirtelen torpantam meg, mikor megláttam két árnyalakot a folyó partján. Az egyre dagadó hold fényében úgy néztek ki, mint a szellemek. Vékonyak voltak, hosszú hajúak, és úgy voltak öltözve, mint a horror filmekben szereplő halott szűzlányok. Világos testhez álló ruha, ami szinte világít rajtuk ebben a napszakban, és áttetsző kis szoknya, ami a verekedés, vagy talán a vámpír lét hevében, már inkább tűnt agyonhasznált rongy foszlánynak. Összességében, viszont percekig csak bámulni tudtam. Mikor a szakadék széle fel kezdtek el mozdulni a nagy csetepatéban, hozzájuk ugrottam és a torkuknál fogva szétválasztottam őket, és a földhöz szorítottam a testüket. Tágra nyílt szemekkel néztek rám, és a döbbenettől mozdulni is elfelejtettek.

-         Kik vagytok? – szegeztem nekik a kérdést, mire valami idegen nyelven suttogott az egyik a másiknak, mikor válaszolt rá, a barna hajú lány végre úgy beszélt, hogy meg is értettem.

-         Az, ami te is.

-         Újak vagytok?

-         Ez a második éjszakánk. – az új erre nem is kifejezést…

-         Mi a nevetek?

-         Elengednél?

-         Fogtok még verekedni?

-         Nem. – vágták rá egyszerre, ezért elengedtem őket, de továbbra is nagyon figyeltem.

-         Nos, nevetek?

-         Francesca Saint-Justh és Allie Fouché. Te ki vagy?

-         Damon Salvatore. – szóval franciául beszéltek.

-         És te mióta vagy…?

-         Körülbelül olyan 150 éve.

Erre az információra leesett az álluk.

-         Mit tudtok magatokról? – kíváncsi vagyok mit fedeztek fel eddig, mert a halhatatlanságot biztos nem.

-         A nap éget, a vér vonz. Gyorsan futunk, jobban hallunk, látunk, érzünk.

-         Nagyjából ennyi is a lényeg. Van hol eltöltenetek a nappalt?

-         Van egy faház az erdőben… - jól sejtettem, hogy ők hagyták úgy ott.

-         Oda nem mehettek már vissza.

Segítek rajtuk. Még a végén lehet, hogy valami jó is kisül ebből az egészből. Hátat fordítottam nekik, és elindultam valamerre, mert kíváncsi voltam, hogy követnek-e. Alig tettem meg 10-15 lépést, és elindultak utánam. Eddig jó…