Hetedik fejezet – A terror angyala

Sziasztok!

Bocsi a csúszásért, nem tudtam mit csinálni... :/ Ha tudnátok milyen dühös vagyok! Anyám minden nap eljátssza, hogy csak még 1 órát gépzehessen, és konkrétan onnantól számítva még 4-5 órán át nem vagyok a géphez engedve. Tegnap este is olyan 7-körül ülhettem ide, és csak 10ig maradhattam..

Na mindegy, a lényeg hogy itt vagyok, és a szombati fejezet nem fog csúszni az biztos!

Na pusz, a hibákért bocsi, ez még nem volt bétázva, de innentől lesz! Jó olvasást!

            Damon végig az erdőben vezetett minket, míg nem egyszer csak megritkultak a fák, és előbukkant egy hatalmas, nagyon régi ház. Mindig is hasonlóban akartam élni, bár lehet, hogy csak azért vonzott annyira, mert a szüleim a modern stílust kedvelték. A ház teljesen beleillett a környezetébe, mivel kívülről, szinte mindenhol fa borította. Damon egyenesen a bejárathoz vitt minket, majd kinyitotta az ajtót és belépett rajta, de nem felejtett el minket is beinvitálni. Épp, hogy körül tudtunk bámulni az előszobában, mikor egy hang szólalt meg nem messze tőlünk.

-         Hol a francban voltál Damon?!

Egy magas, szőkésbarna hajú férfi robogott le a lépcsőn, de olyan sebességgel, hogy egyértelművé vált, hogy ő is vámpír. Amikor meglátta a népes társaságunkat megtorpant, majd összehúzta a szemöldökét, és összeráncolta a homlokát.

-         Beszélhetnénk? – nézett sokat mondóan Damonra, majd miután ő bólintott, befele indultak.

-         Várjatok meg itt! – szólt vissza még nekünk még mielőtt eltűnt volna egy ajtó mögött.

Vetettem Alliere egy pillantást, amiből ő rögtön tudta, hogy eszem ágában sincs egy helyben ácsorogni, de volt annyi esze, hogy csak némán próbáljon meg visszatartani. Nem járt sikerrel, ezért inkább ő is velem tartott. Az előszoba után egy folyosó nyílt jobbra és balra is, meg egy lépcső fel az emeletre, szembe pedig a nappali kapott helyet. Miután megnéztem a képeket a folyosón, a kandallóval bevilágított nagyszoba felé vette az irányt. Meglepett, hogy mennyi könyvvel találtam magam szemben hirtelen. Az már kevésbé tűnt szokatlannak egy legénylakásban, hogy a bárpult is itt kapott helyet, sőt annyi itallal volt feltöltve, ami egy kisebb csoport alkoholista 10 éves szükségletét is játszva biztosította volna. Kedvet kaptam inni valamit, ezért közelebb léptem, és tanulmányozni kezdtem a címkéket.

/Damon/

-         Hol voltál? – támadt le rögtön Stefan.

-         Kellett egy kis levegőváltozás.

-         Értem, de azért szólhattál volna.

-         Bocsi anya, majd legközelebb. – vigyorogtam rá, mire csak a szemét forgatta meg.

-         És kik ezek a lányok? Visszatértél az elbájolós énedhez?

-         Hát ez már egy hosszabb történet. Ők újak.

-         Hogy mi? Újak? Mármint, új vámpírok?! Te átváltoztattad őket?! NORMÁLIS VAGY? – kelt ki magából tejesen Stefan.

-         Nyugodj már le. Nem én tettem, így találtam őket.

-         Ja, elmész friss levegőt szívni, és rögtön két új vámpírba botlasz mi?

-         Ilyen az én szerencsém. – a szemforgatásban, most rajtam volt a sor. – Ráadásul franciák. Valami bulira szöktek ki, ahol egy amerikai nő italt adott nekik, majd megölték őket. Itt ébredtek fel Lexingtonban.

-         Megöltek valakit?

-         Jó pár embert, de hamar eltűntem velük.

-         Honnan van gyűrűjük?

-         Él nem messze egy ismerős boszorkány. Még Emily mellett találkoztam vele. Pár információért cserébe megbűvölte nekem a gyűrűket.

-         Mit tudsz még róluk?

-          Érdekes személyiségek, még nem sikerült őket kiismernem, bár az egyikőjüknek ösztönösen jól megy az önmegtartóztatás és gyorsabban fut, mint én.

-         Beszéljünk velük.

Meg se várt, már indult is ki a szobából az előszoba felé, de rögtön meg is torpant, mert a lányoknak hűlt helye sem volt. Úgy éreztem, hogy nem fognak egy helyben maradni. A nappali felé fordultam, Stefan pedig a sarkamban loholva követett. Persze, hogy nem bírták ki, hogy ne nézelődjenek.

            Allie a nappali közepén állt, és megilletődve nézelődött összefont karokkal, Chessie viszont már az italos pult mögött állt, és az üvegeket forgatta.

-         Persze, szolgáld csak ki magad! – vetettem oda kis iróniával, de nem vette magára. Lekapta az egyik üveg bourbont és töltött egy pohárba.

-         Érezd otthon magad te is. – nézett Stefan Alliere. Rosszat sejtek.

Allie leült a fotelbe, mi Stefannal a kanapéra telepedtünk le, Chessie pedig a bárpultra ült fel.

-         Bocsánat, még nem is mutatkoztam be. – kezdte Stefan, és felállt, hogy a lányok elé sétáljon. – Stefan Salvatore.

-         Allie Fouché. – fogott vele kezet a szőke. Majd tovább ment a bárpulthoz és megismételte.

-         Francesca Saint-Justh.

-         Érdekes a neved. Tudod kit hívtak még Saint-Justh-nek?

-         XVIII. század, a terror angyala. – felelte Chessie szemrebbenés nélkül, sőt talán a szája is megremegett egy kissé a mosoly felé.

Stefan nem bolygatta tovább ezt a témát, inkább visszaült a helyére és feltette sorban az összes kérdését, de a végére hagyta a legérdekesebbet.

-         Emlékeztek rá, hogy nézett ki a nő, aki az italt adta nektek?

-         Hosszú fekete haja volt, sárbarna szeme. Kb. olyan magas volt, mint Allie és nagyon megnyerően beszélt. Csinos volt, de egyszerű is, viszont egy hozzá nem illő nagy medálos nyakláncot viselt. – gondolkodott hangosan Chessie.

-         Van ötletem, de nem mernék egyikre sem fogadni. – okoskodott Stefan. Szerintem egy ötlet sem volt.

/Chessie/

            Nem tudtam magamba tartani a fejemben járó kérdést.

-         És most mi lesz?

-         Hogy érted? – kérdezte Stefan, bár nem tudom, nekem elég egyértelműnek tűnt mit kérdeztem.

-         Először is itt maradtok, tanultok, aztán meglátjuk. Stefan, gondolom nem fog zavarni a lányok társasága?

-         Ami azt illeti, ebben az esetben ki kell találnunk valami mesét. Eddig Elenával zaklattak minket, most pedig még több pletykát adunk a városnak.

-         Mi tényleg nem akarunk gondot okozni. – állt fel Allie.

-         És mégis akkor mit akarsz csinálni? – ugrottam le én is a pultról.

-         Bérelhetnénk egy lakást valahol, vagy nem tudom.

-         Mégis miből? – kérdeztem logikusan.

-         Kérhetnél a szüleidtől… - nem hagytam, hogy végig mondja.

-         NEM, ismétlem, nem fogok szóba állni a szüleimmel, főleg nem fogok pénzt kérni tőlük. Örülök, hogy nem lógnak tovább a nyakamon! Pont kapóra jött ez a halál dolog.

Túl gyorsan jöttek ki a számon a szavak. Mindegyik őszinte volt, de amint hallottam mit mondok ki, azonnal tudtam, hogy Allienek mekkora fájdalmat is okozok. Azonnal könnybe lábadtak a szemei, majd egy pillanat alatt eltűnt a szobából, és csak a nyitott ajtó jelezte, hogy a házat is elhagyta.

            Azonnal rohantam volna utána, de Damon az utamba állt. Küzdöttem ellene, de akkorra már Stefan rég Allie után indult, engem pedig Damon érvei állítottak le végül.

-         Itt maradsz! Stefan hamarabb megtalálja, mint te, és ő ráadásul kevésbé veszélyes a társadalomra.

-         De meg kell neki mondanom, hogy sajnálom.

-         Majd megmondod, ha visszaért.

Türelmetlenül kezdtem el fel s alá járkálni a szobában.

-         Miért nem értek még vissza? Ugye nem eshetett bántódásuk?

-         Ki tudja, szaladgál itt egy két vérfarkas. – mondta egy csepp érzelem nélkül Damon.

-         Komolyan?

-         Aha, bár ilyenkor körülbelül ártalmatlanok.

-         Körülbelül?

-         Aha. Nem tudnak harapni, vagy ha mégis, akkor az nem lesz halálos.

-         Te egyáltalán nem aggódsz értük?

-         Nem. És neked se kéne. Csak engem bosszantasz vele.

Hát ez így kiverte nálam a biztosítékot.

-         Bunkó.

-         Köszönöm. – azt hittem rosszul hallok. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a világ legszemtelenebb embere, de itt az élő, vagyis holt, tökmindegy, bizonyíték rá, hogy tévedtem. – Ha dühöngeni készülsz, akkor az okozott kárért velem számolsz el. – kacsintott rám látva a kiakadásomat.

Hát köpni-nyelni nem tudtam, de ahogy szépen lassan összeszedtem magam, visszavettem a nyugodt hangnemem, és úgy kérdeztem.

-         Hol fogok aludni? – meglepte, ahogy kérdeztem, de gyorsan viccet csinált az egészből.

-         Hát alhatsz, vagyis alhattok velem, de ha Allie akar, akkor alhat Stefannal is.

-         Komolyan kérdeztem.

-         Komolyan mondtam.

-         Nagyon vicces, szóval?

-         A kanapé elég nagy?

Egy fél pillanatig elgondolkodtam. Ekkora házban nincs több hálószoba? Most ezt viccnek szánta, vagy komolyan mondta? Most tényleg, mit reagáljak?

-         Nyugi vicceltem. – röhögte el magát Damon. – Emelet, balra a második ajtó. - kétkedve néztem rá. – Tényleg. Az én szobám balra az első. Ha esetleg meggondolnád magad. – vigyorgott tovább. – Jobbra az első Stefané, és a második lesz Allieé. Megfelel? – megpróbált komoly képet vágni.

-         Felmehetek?

-         Nyugodtan.

Kíváncsian indultam el a lépcső felé, de a kiélesedett hallásomnak hála, még hallottam mit morgott az orra alá Damon.

-         Ez érdekes lesz…

Nem tudom mire értette, de nem kérdeztem vissza, inkább megtartottam magamnak ezt az információt, hátha egyszer még a hasznomra válik.

            Az emeletre érve nem engedtem a kíváncsiságomnak és nem néztem be a többi szobába, csak a bal oldalt lévő második ajtó kilincsére helyzetem le a kezem. Lassan nyitottam be a szobába, és meglepett, amit ott találtam. A házban mindenhol a sötét színek dominálnak, de ez a szoba elegáns, világos és gyönyörű volt. Az ágyhoz léptem, és végigsimítottam a szatén ágyneműn, ami olyan tisztának tűnt, mintha még sosem használták volna.

-         Tetszik?

-         Elmegy.

Egész őszintének tűnt Damon rövid nevetése.

-         Akkor jó. Allie visszaért.

Miért nem ezzel kezdte? Azonnal rohantam le a lépcsőn, aminek az aljában Stefan oldalán ott állt a legjobb barátnőm kisírt szemekkel. Vagy öt lépcsőfok távolságról elrugaszkodtam és a nyakába ugrottam.

-         Na, haragudj, én nem akartalak megbántani! Tudod, hogy milyen egy érzéketlen tuskó vagyok, de ez nem mentség. Sajnálom. – hadartam le egy szuszra.

-         Nyugi, már kezdem megszokni.

Erre már csak egy bocsánatkérő mosollyal feleltem.

-         Chessie mutasd meg Allienek a szobáját légy szíves. – mondta Stefan, aki az ég tudja honnan gondolta, hogy már kiismerem magam a házban, de természetesen rábólintottam, és már indultunk is volna fel. – Várj! – szólt utánunk. – Reggeli. – azzal a kezembe dobott egy Mystic Falls Hospital feliratú 0-s vércsoportú tasakot.

-         Honnan tudod?

-         Allie mondta.

-         Köszönöm. – ugyan ezt üzente a kaparó torkom is, de további hálára nem volt időm, mert már Allie teljes erőből húzott fel a lépcsőn. Vajon mi lehet olyan sürgős?

u.i: Chessie szobája a plusz képeknél. ;)