2011. szeptember 7., szerda

Harmincnegyedik fejezet – Ébredés

Sziasztok!
Na itt az új fejezet! Remélhetőleg a következővel nem fogok késni, mert anyukám sajnálatos módon lebetegedett, így hát esélyes, hogy kicsit többet gépezhessek, ráadásul sok tanárom elutazik a gólyatáborba csütörtökön, így elmaradnak óráim is.. :D Szóval reménykedjük!
A fejezethez nem fűzök hozzá semmit, sajnálom, ha van hiba, most sincs bétázva, és bocsánat, ha nem lett mindenhol érthető és sokat csapongtam az időben.. :( Remélem azért kiigazodtok benne. A következő résztől pedig már pörögnek majd az események, szóval figyelmesen olvasni! 
Lehet, hogy a következő fejezet extra hosszú lesz és egyben az utolsó is. (ezt még át kell gondolnom, meg kell terveznem)
Pusssz, és remélem megkapom a 6 kommentet... *.* (a hétért cigánykereket is csinálok..xD)

 
/Brad/

            Damon észre sem vette, mikor bementem a szobájába, hogy a megfelelő pillanatban kinyomjam a DVD-t. Ő már nem láthatta, amikor Chessie feje ájultam hull az ágyra.
Jay és Seth most a nappaliban élvezik Isobell vendéglátását, míg Chessie továbbra is eszméletlenül itt fekszik a szomszéd szobában és erről Damon persze mit sem tud. A lány szobája kicsit különbözik, se ablaka, se TV-je, sőt igazából egy ágyon kívül többet nem is kapott, csak hangszigetelt falakat és ajtót, amik egy vámpír teljes erejének is ellenállnak. Ugyan annyi esélye van megszökni, mint ennek itt az ágyon. Vigyorogva eltettem a DVD-t egy papír tokba, és az ágy melletti éjjeli szekrényre tettem.
-          Ha esetleg haza jutsz egyszer, ezt is megtarthatod és beteheted a gyűjteményedbe, hátha szeretnéd majd még párszor végig gyönyörködni. – mosolyogtam végig pár méterre tőle.
Számítottam rá, hogy erre majd ugrani fog, de a láncok remekül tartották és sikerült meg sem rezzennem.
-          Próbálkozz csak. – kacsintottam rá.

/Seth/

            Amint leszálltunk a gépről Brad már várt minket. Elvette tőlem Chessiet és mindnyájunkat beparancsolt egy autóba. Rémes volt nézni, ahogy Chessiet a csomagtartóba teszi, aztán elégedett, sőt büszke fejjel ül be a volán mögé és visz minket valami ismeretlen helyre.
            Amikor megérkeztünk, egy nő várt ránk. Körülbelül középkorú, fekete hajú, de cseppet sem szimpatikus képű, az után meg pláne nem szívleltem, hogy Bradet egy apró csókkal üdvözölte. Úgy tűnik a nő a főnök, mert bármit mondott, Brad ugrott és tette. Chessiet elvitte valahova az emeletre és valószínűleg csak bezárta, mert nem tökölt túl sokáig.
-          Brad, lassan véget ér fent a film, vedd ki és csak tedd le neki az éjjeliszekrényre. – ő pedig már ugrott is.
Felfordult a gyomrom… Ezek szerint az a srác, akiért mindenki előtt rejtve dobog Chessie szíve, most gyűlölte meg örökre a lányt, akivel akár boldog is lehetett volna. Az már nem érdekel, hogy valószínűleg engem szívesen megnyúzna élve, lehet, hogy még örülnék is neki.
-          Nos fiúk, remek munkát végeztetek. Seth, apád nagyon büszke lenne rád.
-          Köpök rá, mi lenne az a tetű… - a fogaim közt szűrtem a szavakat, mert tudtam, hogy nem kéne kimondanom, mégis túl nagy volt az indulat, nem tudta teljesen magamban tartani.
-          Akkor, mondom azt, hogy az anyád nagyon fog neki örülni, hogy engedelmes voltál, ezért életben maradhatott. – vigyorgott egy igazi álnok kígyó mosolyával.
-          Beszélni akarok vele! – mondtam továbbra is a fenekemen ülve, de csak azért, mert Jay ujjai még idejében belemarkoltak az ingembe és a kanapéhoz szögezett.
-          Először a munka aztán a szórakozás. – ingatta a fejét, megtagadva a kérésem.
-          Addig semmit sem teszek, amíg nem tudom, hogy életben van-e. – szögeztem le a legkomolyabb hangnemben.
-          Hát legyen, ma jó napom van. – elővette a mobilját és tárcsázott egy számot.
-          Beszélni akarok a nővel. – mondta nyersen a telefonba. – Tessék. – dobta az ölembe a mobilt.
Kissé lassan reagáltam, így nagyot koppant rajtam a készülék, egy pillanatig féltem, hogy talán el is törött, vagy megszakadt a hívás, és ahogy a fülemhez emeltem először nem is hallottam semmit. Aztán valami szuszogás félét véltem felfedezni a vonal túloldalán.
-          Anya? – minden reményem egyetlen szóban.
-          Seth? – halk, erőtlen, meggyötört, de összetéveszthetetlen volt a hangja.
-          Jól vagy?
-          Egy sötét cellában vagyok, fenyegetnek… - remegett meg a hangja.
-          Bántottak? – rögtön visszatért az élet és a düh a hangomba.
-          Nem, nem… Félek Seth. – elcsuklott a hangja és szinte láttam magam előtt, ahogy egy sötét cellában, a földön kuporogva, lefogyva és megtörve egy könnycsepp csillan meg az arcán.
-          Nemsoká vége anya, ígérem. – még akartam volna vigasztalni, már a nyelvemen voltak a szavak, amik enyhíthették volna a fájdalmát, de a telefon eltűnt a kezemből.
-          Jól mondod, nemsokára vége. – mosolygott negédesen a telefonnal a kezében Brad.
Feléztem az arcára, ami épp akkor árulta el egy rezzenéssel a vámpír nőnek, hogy a terv a felvétellel pont úgy sikerült, ahogy tervezték.
            Ezt sosem tudom már jóvátenni, most úszott el az utolsó darabja is az összetört hajó roncsának, amibe kapaszkodhattam volna.

/Damon/

            Minden helyre ugrott és a homályos foltok ellenére is átláttam a képet. Chessiet vagy megfenyegették, vagy megbűvölték, vagy elvarázsolták, de nem magától ment el, nem önszántából tette azt, amit megpróbáltak velem elhitetni. A nem hallható suttogás a felvételen, az a pár csepp vér, ami a szeméből hullt…          
            Ritkán van, hogy érzek valamit, így furcsa, hogy most annyi minden tört fel egyszerre. A megkönnyebbülés, hogy nem ennyire aljas, hogy azok után, hogy még az álmaiban is csak én szerepeltem és, hogy olyan közel járt a válaszhoz nem magától ment el a világ másik végére, és állt össze egy idegennel. A düh, hogy az a szemétláda, szarházi alak valahogy rabul ejtette őt, és a jelek szerint még bántja is! És az ijesztő biztosság abban, hogy igaz még szinte sosem érintettem őt úgy, ahogy akartam, hogy sosem csókoltam és kaptam meg, mégis képes lennék érte ölni vagy eldobni bármimet, hogy szeretem… Ebből pedig létrejött a reménynek és a pesszimizmusnak egy olyan keveréke, ami képes lenne őrületbe kergetni. Nem tudom, el fog-e dobni, haragszik-e majd, kellek-e egyáltalán neki…? A testi vonzalom megvan köztünk, az tombol, mint egy erdőtűz, de az első alkalommal lehet el is pusztít mindkettőnket. De ott a remény, hogy talán egy olyan láng is fellobban, ami az örökkévalóságig ég majd.
            Sebesen kezdett járni az agyam, hogy hogyan szabadulhatnék ki, de semmi nem jutott eszembe. A nyers erő nem működött, és bárhogy próbáltam, sehogy sem férhettem át egyik bilincsen sem. Már nem tudtam nyugton feküdni, folyamatosan zörgettem a láncokat, hátha az egyik szem egyszer majd magától megadja magát.

/Brad/

            Eddig minden tökéletes, már csak a másik Salvatore kell és a kis táncos barátnő…
-          Brad, te és Jay elmentek a másik kettőért még ma. – nem vártam sosem köszönetet Isobelltől a feladataim teljesítésére, hisz a katonaságnál sem így működnek a dolgok, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar küld el újra.
-          Csak ketten? – nem akartam kimutatni, de kissé megijesztett ezzel, hisz két vámpírt kell idehoznunk, akik közül az egyik jóval idősebb nálam és mind erre kapok segítségül egy egyszerű embert.
-          Ezért indultok csak később. – valami volt Isobell szemében, ami azt súgta, tervez valamit.  – Seht ugyanis készíteni fog nektek valamit, amivel megkönnyíti a dolgotokat.
-          Tessék? – egyszerre hárman kaptuk fel a fejünket.
-          Nem értem miért vagytok így meglepődve. Seth, itt az idő, hogy bebiztosítsd a többiek és a saját életed. Van egy órád kitalálni, hogyan segíthetnél elfogni két vámpírt. – azzal hátat fordított és otthagyott a két sráccal.

/Stefan/

            A reptér óta semmi híre nem volt Damonnak. Épp akkor értem vissza a házba, mikor Allie tárcsázta volna a számot, amit adtam neki. Egy pillanatra melegséggel töltött el a megkönnyebbült, szeretettel teli tekintete, és az-az indulat, amivel a nyakamba ugrott és magához szorított.
-          Soha többé nem engedlek el magam mellől. – mondtam szavanként egy csókot nyomva a szájára.
-          Remélem is!
Pár percig csak élveztük a viszontlátás örömét, aztán muszáj volt elővenni a kellemetlen tényeket.
-          Ezek szerint nem érted utol… - apró kérdő hangsúly volt a mondat végén, mint a remény egy apró elhagyott morzsája, de sajnos azt is el kellett söpörnöm.
A fülemhez is varrhattam volna a telefont, annyi vámpírt hívtam fel, remélve, hátha látták Isobellt, vagy Damont, de sehol nem volt hírük. Az ötletelés is hamar kudarcba fulladt és a végén már csak ültünk egymás mellett, bámultunk a tűzbe és kezdtük feladni a kutatást.
            Valahogy csak rájuk lehet akadni! Ezzel a mondattal próbáltam magam tovább és tovább űzni, egészen a megoldásig.
-          Bonnie! – úgy ugrottam fel a kanapéról és kaptam fel a telefonom az asztalról.
Allie biztos egy mukkot se ért most az egészből, de mint egy villámcsapás, úgy ugrott be a legegyszerűbb, legprimitívebb megoldás.
-          Bonnie?
-          Stefan? – meglepődést árasztott a hangja. Mióta Elena eltűnt, nem is beszéltünk egymással.
Az-az esemény tönkretette minden kapcsolatunkat a városban, pedig ha úgy vesszük, semmi sem a mi hibánk volt.
-          Nagyon nagy szükségünk lenne a segítségedre Bonnie… - próbáltam annyira kérlelőre venni a hangnemet, hogy legalább végighallgasson.
-          Nem segítek Damonnak. – szögezte le rögtön.
-          Nem is neki kéne, hanem nekem. Nem tudnál idejönni?
-          Most?
-          Ha tudnál…
-          Egy perc. – szakította meg a vonalat, én pedig csak értetlenül néztem a telefonra.
Nem tudom, hol lehet, de hacsak nem az erdőben, nem ér ide egy perc alatt.
            Mégis, talán csak a perc fele járt le, amikor csöngettek. Még Allienek sem volt időm elmagyarázni a dolgokat, éreztem a kíváncsi tekintetét a hátamba fúródni, de nem álltam meg válaszolni a kimondatlan kérdéseire, inkább kinyitottam az ajtót, ami előtt Bonnie várakozott.
-          Ezt hogy csináltad? – néztem földig esett állal.
-          Tanultam egy-két dolgot...
-          Gyere be. – léptem félre ő pedig meg sem állt a nappaliig.  – Allie, ő itt Bonnie, Bonnie, ő Allie.
-          Ugye nem Damon volt?! – támadt le rögtön a kis tűzrőlpattant boszi.
-          Nem. – válaszolt Allie helyettem – Ő csak megtalált minket, miután átváltozva felébredtünk itt Amerikában.
-          Nem értem. – sejtettem, hogy nem fogja, így leültettem a kanapéra és pár mondatban elmeséltem mindent, ami azóta történt, hogy Damon beállított a két lánnyal.
-          És e mögött Isobell áll.
-          Pontosan.
-          És mit vársz tőlem Stefan?
-          Találd meg Damont és segíts Isobellt Katherine után küldeni.

/Chessie/

            Forróság… Perzselő, izzó, égető folyékony tűz. Lávafolyam. Ez vette körül a testem, de lehet csak az elmém, mert mindent betöltött, mindent ellepett és nem tudtam különbséget tenni valós és valótlan, kézzel fogható és szellemi között. Nem fájt, csak éreztem. Tehetetlenül tűrtem és vártam a végét. Megbénított.
            Aztán egy hideg kéz ért a bőrömhöz, és mint az elektromosság, úgy futott végig a bőrömön a hűvösség érzete. De csak egy pillanat volt. Egy másodperc, ami megmutatta a másik végletet, ami oly csábító volt az állandó forróságban, hogy úgy érzetem, most már szenvedek a tűztől. Már fáj. Mert nem erre vágyom, hanem arra a hűvös érintésre. Csak még egyszer… Odaadom mindenem, éget tovább itt a pokolban, mert talán oda kerültem, nem érdekel, csak még egyszer kell nekem. Továbbra sem tudtam magaménak a testem, nem volt se hangom, se más érzékszervem, pedig most kapálózni vágytam, hátha ezúttal az én ujjaim lelik meg a hideg testet, vagy üvölteni akartam, hogy adják vissza nekem, látni szeretnék, hogy hátha a szemem talál rá a megváltásra… De nem kaptam semmit. Se enyhülést hozó hűvösséget, se a saját tulajdon testem.
            Még egy érintés. Egy hidegebb, egy hosszabb. Egy simítás volt végig a gerincemen. A gerincemen, igen. Ahol megérintett, most forróbbnak, fájóan égetőnek éreztem a tüzet magam körül, de legalább visszakaptam egy részem. Megmutatta mit tud adni és most még jobban kell! Szinte már nem is éreztem a környezetem, csak egy szorító érzést valahol belül, hogy MÉG! Már nem kellett olyan sokáig várnom… Visszatért a kéz, újra megérintett és már nem csak egy pillanatig tartott. Bejárta szépen lassan, centiről centire a bejárta a bőröm. A bőröm, amit visszakaptam és lassan újra testet öltöttem.
            Az újjászületés egyszerre volt perzselően forró, jég hideg, kellemesen bizsergető, őrjítően kínzó és rettenetesen fájdalmas. De valami erőt adott. Talán a kíváncsiság, talán valami más, nem tudom, de nem is gondolhattam végig, hisz mindent az akarom érzés töltött be. Akarom. Még…
            Végül lassan átvette a forróság helyét a hideg, míg nem belém is eljutott, egy hatalmas adag hűvös levegő formájában. Körülvet és kitöltötte mindenem.

5 megjegyzés:

  1. Szia!Meg szinte senkinel sem kommentaltam de most kesztetest ereztem ra hogy itt megtegyem!Nagyon jo lett a fejezet szinte faltam minden sorat!Sajnalom Chessie-t es Damon-t de remelem,hogy Stefan-ek kieszelnek valamit es megmentik Oket,na es vegre kiderult miert csinalta ez Seth(hat en meg mindig utalom):D.Isobell meg eddig sem volt a szivem csucske es most sem lessz az.Nagyon varom az uj fejit.Puxy:Dalcsok:X

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Örülök hogy már újra tudtál fejezetet feltenni.Tudom milyen rossz ha a gépünk trapa lesz...Na de mindegy is, nagyon jó lett a fejezet.Chessiet és Damont sajnálom.Remélem Stefan és Allie, Bonnie segítségével kitatálnak valamit.Csak nehogy őket is elkapják. Sett terve is érdekel, hogy mit eszel ki a "vámpírok" elkapására. Várom a kövit!!!
    xoxo

    VálaszTörlés
  3. Szia! Szerintem is szuper lett és én is örülök, hogy tudtál nekünk írni ! És véééégre egy helyen vannak Damon és Chessie.... vagyis majdnem egy helyen, de egészen közel egymáshoz:) Jajj nagyon kiváncsi vagyok, hogy Damon mikor szabadul már ki....
    Pussz!

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Én most csak sietve annyit tudnék hozzáfűzni, hogy nagyon jól sikerült...:) Imádtam az első betűtől az utolsóig. ;) Jó, hogy közel van egymáshoz Damon és Chessie, és annak is nagyon örülök, hogy Damon rájött, hogy a lány nem magától cselekedett... Nagyon remélem, hogy Isobel terve nem úgy fog elsülni, ahogy ő tervezi, hanem belekotyog a Sors a Salvatore fivérek és a francia lányok személyében...:) Na, meg Bonnie-t se hagyjuk ki...
    Siess a következővel!
    Puszi

    VálaszTörlés
  5. Szia!

    Nagyon nagy elnézést a sok késedelemért, de itt vagyok, siettem, ahogy csak tudtam! :D

    Örülök, hogy végre van géped, és van friss.
    A rész pedig, úúú, messze az eddigi legjobb volt. Az egész, ahogy meg volt írva, az akció, az érzelmek, a cselekmények, egyszerűen nagyon jó volt, imádtam.

    Stefan kezd okoskodni, remélem Bonnie is segít a kis csapatnak, és rájön, Damon nem is olyan gonosz. Most már... :D

    Seth-et, amennyire utáltam ez elején, meg a közepén, annyira megsajnáltam most a végén.
    Isobell idegesítően bunkó, és ... de ezt inkább nem írom le, azt hiszem egy véleményen vagyunk.

    Az utolsó Chessie szemszögnek szinte minden mozzanatát átéreztem, mintha egy kényeztető masszázs lett volna, úgy képzeltem el, a fejezet legerőteljesebb része volt. :)

    Szóval imádtam, várom a következőt! :)

    Csókollak

    VálaszTörlés