Sziasztok!
Nos,
itt a vége, befejeztem. Nem fűzök hozzá sok mindent, csupán annyit,
hogy nagyon kíváncsian várom a véleményeket és hogy ez a végleges
lezárása a történetnek. Nem lesz se következő rész, se epilógus (mivel
azt ennek a végére tettem... :$)
Sajnálom,
hogy sokat várattalak titeket, de azt már elmondtam erre milyen okaim
voltak. A fejezet több mint 12 oldalas lett és több mint 6250 szavas..
xD
Mivel
14-en szavaztatok eddig, ebből 11 szavazott az osztatlanságra jutott,
és mivel be is fejeztem, hát tessék, legyetek boldogok!
A
zenékről annyit, hogy nem biztos, hogy mindenhol épp oda illő, vagy
elég hosszú, de kb ezekre írtam, meg nem tudom, így csináltam kész. Aki
meghallgatja, annak örülök, aki nem, nem... A záró zenét viszont nagyon
ajánlom! ;) (ez a DF zenéje!! és lesz a WF-nak is zenéje, de azt majd
ott mutatom meg..)
Szóval itt a fejezet, jó olvasást!!!!!
/Seth/
Talán itt az
alkalom, hogy mégis megpróbálkozzak a jóvátétellel.
-
Szükségem
lenne egy tál vízre, vasfűre és fehér gyertyákra… - néztem a nőre.
Megcsillant
a szemében a diadal fénye, és bólintott Bradnek, hogy hozza, amit kértem. Csak
ültem Jay mellett és igyekeztem minél inkább ártatlan fejet vágni. Amikor Brad
visszatért egy zacskó vasfűvel, egy nagy tál vízzel és három fehér gyertyával
előbb még megállt az ajtóban.
-
És
mit fogsz csinálni ezekkel? – érdeklődött a nő.
-
Kicsit
megváltoztatom a vasfű hatását. Nem marni és gyengíteni fog, hanem a vizes
kivonata a vámpírokra locsolva annyit ér majd el, hogy az adott vámpír
körülbelül fél órára erejét és eszméletét veszti. Megitatva ugyan ez a hatása,
illetve, ha megérintenek egy előzőleg ezzel beitatott felületet, akkor is. Megfelel?
-
Meg.
– bólintott, majd Bradra nézett, aki mindent lepakolt elém az asztalra.
Felállítottam
a gyertyákat, és már a tálba dobáltam bele a vasfüvet, mikor egy gondolattal
lángra lobbantottam a kanócokat.
-
Basszus!
– ugrott egyet mellettem Jay és egy kicsit arrébb csúszott a kanapén.
Tud
az erőmről, de nem igazán látta még használatban. Beletettem az összes vasfüvet
a vízbe, majd egy intéssel becsuktam az összes ablakot és behúztam rajtuk a függönyöket.
Nem hazudtam, tényleg ilyen hatású folyadékot készítek, de mivel senki nem
fogja érteni, mit motyogok, megpróbálok először egy kis szemfényvesztés közben
mást is elvarázsolni. Elkezdtem halkan mormogni az orrom alatt, mire a gyertya
lángjai a kétszeresükre nőttek és a tálban lévő víz elkezdett forrni, közben
pedig lassan megkerestem azt a varázslatot a fejemben, amivel elvettem Chessie
memóriáját.
Mivel azt csak úgy, hipp-hopp, nem
adhattam vissza, ezért egy kereszt varázslattal próbálkoztam meg. Hosszú,
bonyolult ige volt, de a kivételes csendben nem vétettem egy hangot sem. Az
utolsó betűk után tartottam egy kis szünetet és megtöröltem a gyöngyöző
homlokom. Most már nincs szüksége másra Chessienek, mint egy-két ismerős
tárgyra, arca, hangra vagy érintésre, és egy igen intenzív érzelemre, lehet az
akár düh, akár félelem, vagy bármi egyéb és minden vissza fog érkezni, úgy,
mintha megnyitnánk egy csapot. Szépen, lassan, folyamatosan. Ennél kíméletesebb
és gyorsabb megoldás nem jutott eszembe, és ha a tervem jól halad, az emeleten
fogva tartott férfi látványától valószínűleg mindez hamar bekövetkezik Chessie
fejében, ha a sejtésem igaz és tényleg egy szerelmes pár voltak, csak talán nem
fogták fel.
Már csak két lépés volt hátra a
tervemből, most következik az oldat elkészítése. A forrongó vízben már teljesen
felpuffadtak a virágok és szinte kitöltötték a tálat, így már elkezdhettem a
varázsigét. Jóval egyszerűbb kifejezések kellettek, mint az előbb, viszont
sokkal több energia, hisz Chessie esetében csak az esélyt kellett megadnom a
lány agyának, most viszont az én erőmmel kell megváltoztatnom egy dolog igaz
valóját. Lényegében a vasfűből egy olyan növényt kell megalkotnom, ami talán
sosem létezett, aminek a hatása pontosan az, amit elmondtam. A gyertyák már
jócskán leégtek, sok viasz gyűlt már a kanóc alá, így a három gyertya közül
felvettem az egyiket, a még folyékony viaszt a tálba öntöttem, majd egy apró
vágást ejtettem a kezemre egy pillantással, hogy a véremből is pár cseppet a
viasz után küldjek, majd a gyertyát belemártva a vízbe eloltottam. A vízben
lévő vasfű egy része a viasztól, a vértől és a gyertya lángjának halálától
szinte semmivé vált, csak a vizet színezte enyhén zöldes árnyalatúvá. Tovább
folytattam a folyamatos igemondást, és megismételtem a folyamatot. Megint jött
a viasz, egy kicsit több vér és még egy láng veszte. Most egy kicsit hangosabb
sercegést és picit több füstöt is kaptunk mellékesen, de ez senkit nem
érdekelt, mindenki meredten nézte az ügyködésem.
Most jött el az a pillanat, hogy át
kellett írnom egy varázsigét, aminek ki tudja mi lesz a vége… Jött a harmadik
gyertya, jött a harmadik adag vér és a harmadik láng is. Mikor a gyertya
kialudt fehér füst kezdett el a tálból felszállni és lassan betöltötte a
szobát. Ahogy a vámpírok orrába is eljutott, ők hevesen köhögni kezdtek, a
szemükből vér kezdett csurogni és a bőrükön át vért izzadtak.
-
Menjenek
ki! Ki kell szellőztetni! – felpattantam és kinyitottam egy ablakot, amin át ők
rögtön távoztak is. – Jay! – súgtam a fülébe – Kezdj el kiabálni, ha visszajönnek
és tartsd fel őket valahogy! – ő bólintott, én pedig felrohantam az emeletre és
berontottam abba a szobába, ahonnan a folyamatos lánccsörgetést hallottam.
Egy
fekete hajú, minden bizonnyal idős és nagyon erős vámpír volt az ágyhoz kötve,
aki ahogy meglátott megvadult. Úgy tépte a bilincseit, hogy azt hittem, mindjárt
leszakítja a saját csukóit, világoskék szeme pedig szinte égette a bőrömet,
ahogy kifejezte gyűlöletét és dühét. Megértettem, Ő volt Damon, akihez Chessie
vonzódik, aki elől elmenekült, akinek megmutatták a DVD-t és aki most meg tudna
ölni, amiért így bántam azzal a lánnyal, akit ő szeret.
-
Nyugalom,
állj le! Adj egy percet, könyörgöm, hogy elmondhassak mindent! Segítek kijutni!
– egy pillanatra felfüggesztette a láncok kikészítését. – Én vittem el
Chessiet, de csak mert megfenyegettek.
-
Folytasd.
– bólintott.
-
Nem
akartam találkozni vele sosem, Brad mutatott rá Kanadában, hogy ő vele van
dolgom. Az anyámat elrabolták és egy barátom is veszélyben van, velük tartanak
kordában.
-
Isobell
kordában tart, ezt hogy érted?
-
Varázsló
vagyok, vagy Boszorkánymester, ha így jobban tetszik, egyébként meg Seth a
nevem. –mosoly ült ki az arcára, amolyan igazam volt vigyor.
-
Tudtam,
hogy nem ment volna veled Chessie mágia nélkül.
-
Csak
Ibizán varázsoltam vele kapcsolatban bármit is, odáig magától jött. – láttam a
szemében egy hatalmas kérdőjelet. – Mesélt nekem rólad, meg Tylerről és nem
mondta ki, de előletek menekült el, a választás elől, a döntés elől.
Bólintott
egyet, hogy megértette, így hát visszatértem a lényeges dolgokra.
-
Kitöröltem
a memóriáját, megbénítottam, és amit a felvételen láttál, azt is Brad adta
utasításba. Most itt van valamelyik szobában az emeleten. Isobell itt marad
végig, viszont Bradet és a haveromat elküldi a testvéredért és Chessie
barátnőjéért.
-
És
hogy tervezi elfogni őket?
-
Készíttetett
velem egy levet, amivel ha leöntesz egy vámpírt, akkor az elveszti az
eszméletét.
-
És
most hogy kerülsz te ide?
-
Varázsoltam
egy kis mérgező füstöt így ki kellett menniük, míg kiszellőzik a ház, de most
mennem is kell.
-
Várj!
Hogy jutok innen ki?
-
Ja,
tényleg! – csaptam a homlokomra, majd szemügyre vettem a láncokat.
Varázslattal
erősítették meg, ahogy sejtettem. Egyszerűen levettem a láncokról az igézést,
így már csak egyszerűen vasból voltak.
-
Meggyengítettem
a szemeket, most már el tudod tépni.
Bólintott,
semmi köszönet, vagy hálálkodás, de mit is vártam. Örülnöm kéne, hogy nem öl
meg most rögtön, hogy már tud szabadulni. Megfordultam, hogy elinduljak ki,
amikor megláttam az ajtó mellett, egy széken egy gyűrűt Damon kabátjára téve.
Felkaptam és a tenyerébe nyomtam aztán gyorsan kimentem a szobából és
lerohantam az emeletre, ami már majdnem teljesen kiszellőzött. Az ablakhoz
mentem legyezni a levegőt, amikor Isobell és Brad visszatértek.
A füst még érezhető volt, irritálta
is őket, de nem mentek ki.
-
Ez
meg mi volt?! – ragadott meg egy kéz, és szorított neki a falnak.
-
Most
csináltam először ilyet, nem tudtam, hogy ennyire fog párologni. – nyöszörögtem
– A recept írja, hogy gőz szabadul fel, de nem említi, hogy ennyi, nem direkt
volt. – néztem Brad szemébe, hogy meggyőzőbb legyek.
Hátra
nézett Isobellre.
-
Nem
olyan bátor, engedd el. – a földre ért a hátsóm és mikor már tudtam nyelni
talpra álltam.
A
főzetet két üvegbe töltöttem és a dugókkal lezártam, majd az asztalra tettem a
halványzöld levet tartalmazó fiolákat.
/Damon/
Nem hittem a
szememnek, amikor belépett egy szőke pasi az ajtón. Vagy mondhatnám, hogy a
szőke pasi, név szerint Seth, mert már ezt is tudom. Közölte, hogy boszorkány
és Isobell megfenyegette… Minden pontosan úgy volt, ahogy én azt gondoltam.
Vagyis csak majdnem, mert a srác állítása szerint Chessie önszántából ment el
vele. Ez azért meglepett, de amint elmagyarázta, hogy nem akart dönteni,
választani, megint visszatért a régi egóm. Szóval kezdte felfogni, hogy én
kellek neki…
Most már csak azt kell kitalálni,
mikor is szabaduljak ki. Valami terv kéne. Ha Brad és az a másik elmegy, akkor
csak egy vámpír marad a házban, Isobell, akivel fél kézzel is elbánok. De
honnan fogom tudni, hogy mikor jött el ez a pillanat? Nem tudok mást csinálni,
mint hallgatózni.
/Chessie/
Nem mertem
megmozdulni… Csak a szememmel jártam be a börtönöm minden szegletét. Szürke
beton falak, vasajtó, vaságy matraccal, egyetlen villanykörte. Tehát börtön, de
miért zártak be, mit tettem? Egyáltalán ki vagyok?
Hirtelen mozdult a kezem, az
arcomhoz kaptam, majd végig futtattam a kezem minden testrészemen, de nem
ugrott be, hogyan festhet a tükörképem. Felültem, mert zihálni kezdtem, de
hiányzott valami. A szívemhez kaptam, ami nem dübörgött, pedig kellett volna
neki, sőt egyáltalán nem vert! Halott vagyok? Mi a fene?!
Visszatért az élet a lábaimba is,
mert mire kigondoltam, hogy felállok, már meg is tettem. Meg is lepett a
gyorsaságom. Idegenként néztem végig magamon, és addig fokozódott bennem a
kétségbeesés, amíg úgy nem éreztem, hogy mentem felrobbanok.
-
Áááááááááááááááá!
– egy hatalmasat üvöltöttem, a saját fülemet is be kellett fognom, mert egy
pillanatra úgy éreztem, szakad a dobhártyám.
Vártam
egy kicsit, megadtam az esélyt annak, hogy valaki meghalljon és megtaláljon,
hogy elmagyarázza mi történt velem. De nem jött senki. Újra vettem egy nagy
levegőt és már nyitottam a szám, mikor lépések zaja ütötte meg a fülem. Sokáig
hallgattam a lépteket és nem értettem, hogy most mi van. Valaki szórakozik, és
fel-alá sétálgat az ajtó előtt, vagy nagyon messziről hallottam meg az első
lábak verte zajt. Bármennyire is képtelenség, a második feltevés volt a helyes,
mert egyre hangosabb és hangosabb lett a padló nyikorgása. A szoba hátsó faláig
hátráltam, és ösztönösen kicsit megrogyasztva a térdeimet, vártam a látogatót.
Enyhe nyomást és fájdalmat éreztem a
számban, majd a nyelvem beleakadt az egyik fogamba, ami rögtön fel is sértette.
Döbbentem emeltem a kezem a szemfogaimhoz, amik szinte már az ajkaim mögül is
előtűntek. Nagyot nyeltem, és cseppet sem undorodtam a vérem ízétől… Lehet,
hogy egy bolondok házában vagyok, azért mert azt képzelem magamról, hogy vámpír
vagyok?
Egy kulcs zörgött a zárban. Mindjárt
megtudjuk, ha fehérruhás ápoló lép be, akkor én meghülyültem, ha pedig valami
csuklyás alak, akkor pedig álmodom. De egyik tippem sem nyert. Egy jól szituált
fekete hajú, középkorú nő lépett be az ajtón, amit nyitva hagyott maga mögött.
-
Szia.
– lépett közelebb. – Ne félj! – emelte fel mindkét kezét, mikor még lejjebb
eresztettek a lábaim, és ugrásra készen vártam a következő lépését. – Nyugodj
meg. Tudom, hogy semmire nem emlékszel, de mindent el fogok mondani neked.
Olyan vagyok, mint te. – azzal rám villantotta a fényes, hosszú szemfogakkal
tarkított mosolyát.
Álmodok.
-
Gyere.
– nyújtotta a kezét.
Pár
percig gondolkodtam, ő pedig végig rezzenéstelenül, várt. Aztán beletettem a
tenyerébe az enyém, pedig még csak fontolgattam ezt a lépést. Mit veszíthetek?
Ha tényleg alszom, akkor bármi történik, én felébredek majd egy puha ágyban
valahol, ha pedig ez a valóság, akkor úgy is mindegy.
Hangosan kifújta a levegőt, amikor az
ujjai körbefonták a kézfejem. Határozottan indult el a folyosó irányába.
Először csak a kezem, majd az egész karom, majd végül a vállammal együtt az
egész testem is követte. A sötét helyét átvette a fény, a kopár falak helyett,
pedig szépe tapétázott, képekkel díszített folyosók fogadtak. Őszintén, valami
nedves pince helységet vártam, de ez a környezet sem hatott rám olyan
bíztatóan, ahogy kellett volna. Volt valami ebben az egész helyzetben és ebben
a nőben, ami nem engedte a gondolataimat nyugodni. Úgy figyeltem mindenre, mint
egy csapdába esett állat.
Lementünk egy lépcsőn, be egy
szobába, ahol amint észrevettek minket, hárman is felpattantak. Három férfi,
egyiket sem ismertem, mégis mindnyájuk szeméből sütött egy-egy érzés. A szőke
aggódva és kíváncsian figyelt, a barna elégedetten nézett rám és a sötét bőrű
tűnt csak értetlennek, hasonló módon, mint én. De őt nem az zavarta, hogy nem
ismer engem, nem, mer egyszerűen csak tudtam, hogy ismer, nem, valami mást nem
értett.
Kíváncsian vártam, most mi fog
történni, de mikor a szőke férfi végre kinyitotta a száját, mögülem szólalt meg
egy hang. Egy hang, amitől libabőrös lettem.
-
Nem
bírtam várni…
/Stefan/
Bonnienak több
se kellett, azonnal lehunyta a szemét, ahogy megkértem, hogy Isobellt találja
meg. Nem nyitotta ki se a szemét, se a száját, csupán egy picit ráncolta a
homlokát és fél percen belül már újra köztünk járt.
-
Megvannak.
Készen álltok?
-
Mire?
– kérdezte Allie, de nekem is maximum tippem lett volna arra, hogy mire készül
a boszorkányunk, ezért is hagytam, hogy ő reagáljon.
-
Sok
mindent tanultam az utóbbi időben. Ha magatokhoz vettetek mindent, amit hozni
akartok, akkor megfogjátok a kezem, és 3 percen belül ott lehetünk Isobell
búvóhelye előtt.
-
Ez
komoly? – döbbentem meg most én.
Sejtettem,
sőt, éreztem, hogy Bonnie ereje nagyon megnőtt, mintha már nem is 100 hanem
1000 halott boszi lelke és ereje segítené őt, de azért hogy három emberrel x
kilómétert csak úgy teleportálgasson, az azért már elég meghökkentő.
-
Teljes
mértékben. – bólintott.
-
Akkor
két perc. – engem meggyőzött a hangja.
Lerohantam
a pincébe és magamhoz vettem egy két karót, olyan Alaric féléket, egy kis
vasfüves és farkasölőfüves oldatot és egy csomag vért is, ki tudja, mi történik
majd, aztán vissza is siettem a nappaliba.
-
Felőlem
mehetünk. – megfogtam Bonnie kezét, majd megéreztem a másik tenyeremben Allie
kezét is. – Őő, nem lenne jobb, ha te inkább…
-
Nem.
– szorítottak meg erősen a vékony ujjai.
-
Oké.
– ránéztem Bonniera és bólintottam.
-
Ne
vegyetek levegőt, amíg nem szólok és szorosan hunyjátok le a szemetek, a
kezemet pedig meg ne próbáljátok elengedni. – azzal megfogta Allie másik szabad
kezét és elkezdett halkan suttogni.
Ahogy
felforrósodott a tenyerem, majd végig az egész karom, becsuktam a szemem és
visszatartottam a lélegzetem. Épp ennyi időm volt, mert megéreztem egy rántást
a karomban, és a föld el is tűnt a lábam alól. Villódzó fényeket láttam a
csukott szemhéjamon át. Ha most kinyitnám a szemem, valószínűleg azonnal
megvakulnék.
Pár percig tartott a súlytalan
utazás, de nem szívesen csinálnám végig még egyszer. Földet ért a lábam és
szinte azonnal ki is csúszott a markomból Bonnie keze.
-
Megjöttünk.
– kinyitottam a szemem és egy fenyves erdőt láttam meg először.
Nem
értettem, hogy bujkálhat itt Isobell, de szerencsére nem kellett rákérdeznem,
mert Bonnie elindult egy irányba és félpercnyi követés után megláttam egy faházat
az erdő egy kis tisztásán.
/Damon/
Hamar elfogyott
a türelmem, és amikor meghallottam egy hatalmas kiáltást eltéptem a láncaim. A
szoba ajtaja mögé álltam és onnan hallgatóztam. Isobell beszélt, valószínűleg
Chessienek, akinek ezek szerint egy apró emléke sincs arról, ki is ő. Nem
tudtam, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Tiszta lappal indulhatok, de
minden, amit eddig tettem, a jó dolgok is feledésbe merültek… Hallottam a
lépteket, amik elhaladtak az ajtóm előtt is, majd a lépcső és végül csend.
Kinyitottam én is az ajtót és halkan elosontam a lépcsőig, majd egy gyors
ugrással letudtam a távolságot köztem és a Chessie-Isobelle páros között.
A nappalinak tűnő szobában ott állt még
a szőke srác, Seth, a Brad nevezetű és egy harmadik sötét bőrű nagydarab
figura, de mindközül csak Isobell és Brad volt vámpír. Ha most Chessie
mellettem állna, semmi gond nem volna a meneküléssel, így viszont kamikáze
akció lesz.
-
Nem
bírtam várni… - ezzel a mondattal nyitottam, jobb ötlet híján.
Mindenki
egyszerre kapta rám a tekintetét. Isobell meglepődött és majdnem olyan
bosszúsnak látszott, mint Brad nem messze tőle. Rögtön arrébb ugrottak tőlem,
de szembe fordultak, így Chessie szemeit is megpillanthattam végre valahára.
Zavart volt a tekintete, és ahogy
találkozott a pillantása az enyémmel a fejéhez kapott, és a fajdálomtól üvöltve
majdnem előre bukott, csak Isobell szorító keze nem engedte földre esni. Nem
értettem, mi történik és úgy tűnt hirtelen más se. Talán csak Seth szemében
suhant át egy árnyalatnyi bűntudat. Zihálva egyenesedett fel és nézett rémültem
rám, de nem volt időnk megszólalni, mert abban a pillanatban kicsapódott a
bejárati ajtó és bezuhant rajta Stefan, Allie és a tékozló boszorkány Bonnie.
/Chessie/
Egy pillanat
alatt kerültem szembe a hang forrásával, akinek a szemei azonnal rabul ejtették
a tekintetem. Elég volt három másodperc a tengerkék szemek tüzében és máris,
mint az Amazonas, öntötték el az agyamat az emlékképek. Egy este egy
kastélyszerű épületben, ahonnan éppen kiszökök, egy szilveszteri buli, amin
valami balul sül el, a nő arca, aki akkor a poharat nyújtott át és most a
karomat szorongatja, halott emberek hófehér bőre, és ő, aki ránk talál a sötét
erdő mélyén és most visszahozza az emlékeim.
Megszakadt a film és elmúlt a
fejemet szinte összeroppantó fájdalom. Felnéztem, látni akartam újra azokat a szemeket,
hátha rejt még nekem egy két emléket, de hangos robajjal kicsapódott mellettem
az ajtó és beesett rajta három ember. Először egy ismerős fiú, aztán egy szőke
lány… Ahogy őt megláttam megint a fejembe szúrták azt a képzeletbeli kést és
nem bírtam mozdulatlanul. Kirántottam a karom a fogva tartóm vas markából és
kivetettem magam a még nyitott ajtón a gondolat sebességével.
Szaladtam, azt se tudom merre, amíg
valami el nem kapta a kezem. Én reflexszerűen rántottam egyet azon a kezemen és
éreztem, hogy felemelem a földről azt, aki megpróbált megállítani, és egy
mozdulattal a földhöz csapom és fölé kerekedek.
Ő volt az, az ismerős kék szemű…
-
Ki
lehetsz te? – kérdeztem, mikor már elszállt belőlem az összes indulat.
Furcsa,
de szívdöglesztő féloldalas mosolyra húzta a száját, mint aki valami aljasságra
készül, majd újra hallatta a hangját.
-
Csukd
be a szemed…
Fogalmam
sincs miért, talán a kíváncsiság miatt behunytam a szemem és vártam mi fog
következni. Felállított a földről, megkerült és a hátam mögött állt meg, majd
félresöpörte a hajam a nyakamról és mély lélegzetet vett, közel a bőrömhöz.
-
Lélegezz…
- suttogta a fülembe és én is mélyet szippantottam az ő vérének illatából.
Nem
olyan durván, mint az előbb, de megint beugrott egy kép. Egy motelszoba, ahol ő
fekszik az ágyon és én vetkőzöm. Nem tudtam hova tenni, de aztán hallottam a
saját hangom, amint elnevetem magam a múltban.
Egy simítás a csupasz nyakamon, egy
remegés végig a testemben és még egy emlékkép. Gyűrű kerül az ujjamra és
kiléphetek a napfényre. Tovább csúszott a keze, le a karomon végig, majd áttért
az oldalamra és alig érintve engem haladt felfelé. Libabőrös lett minden
négyzetcentiméterem. Nem tudtam figyelni minden visszatérő képre, elsüllyedtem
köztük.
Két világ közt éreztem magam. Az
egyik felem egy erdőben áll, össze van zavarodva és élvezi egy szinte idegen
férfi minden érintését, a másik felem pedig elmerül a múlt sodró folyamába és
megpróbálja felfogni, ki is vagyok valójában. Nem szóltam, nem mozdultam, még
akkor sem, mikor már a ruhám alatt jártak az ujjai. Hagytam magam
megszabadítani a felsőmtől, mert minden egyes új érintés vissza idézett egy-egy
jelenetet.
De eljött a pillanat, amire nem
számítottam. Átszakadt a fejemben egy gát és minden egyszerre próbált meg
visszatér. Elvesztettem mindkét felem…
/Damon/
Azt hittem, hogy
nem érem majd utol, hisz nála gyorsabb vámpírt még nem nagyon láttam, mégis,
így, hogy nem volt tisztában a képességeivel, könnyen beértem. De arra már nem
számítottam, hogy ilyen villámsebesek a reflexei. Nem tudom, minek
köszönhettem, hogy nem próbált meg megölni rögtön, hanem meghallgatott, sőt le merem
fogadni, hogy meg is bízott bennem. Onnantól, hogy lehunyta a szemét, nyert
ügyem volt. Tisztába volt vele, hogy ki az, aki most hozzáér, és ahogy
folyamatosan tértek vissza az emlékei, egyre tisztább képet kapott rólam is,
mégsem húzódott el.
Egyre magabiztosabb lettem,
bemerészkedtem a ruhája alá, de ekkor összerándult a teste, majd a kezem közé
omlott, mint aki tényleg meghalt. Megijedtem. Letérdeltem a földre, a lábaimra
fektettem őt, majd szólongatni kezdtem. De nem reagált…
Behunytam a szemem, nem akartam
elfogadni egy halott képet róla, de aztán egyszer csak eltűnt a súlya a
lábamról.
-
Damon.
– nem mondott többet, se kevesebbet. Felkaptam a fejem és a hang irányába
néztem.
A
hangja nem volt sem haragos, sem meglepődött, se boldog, se elítélő. Épp csak
annyit fejtett ki, hogy emlékszik. Mindenre emlékszik. A tekintete pedig közel
sem volt olyan rémült és gyámoltalan, mint két perccel ezelőtt.
Mélyen
belenéztem a sötétbarna szemeibe és talán először nem tudtam, hogy mit kellene
ilyenkor tennem.
De nem is kellett gondolkodnom, Chessie
helyettem és épp elég határozott volt.
-
Mit
kezdjek most ezzel Damon? – őrjítően lassan kezdett körülöttem sétálni és úgy
beszélt, hogy majdnem elhittem, hogy van okom félni tőle. – Elárultad magad.
Most is, és hallottalak az erdőben is.
Erre
számíthattam volna, de nem gondoltam bele. Nem így akartam leleplezni magam, de
ezen igazából már túl vagyunk. Mit várhat most tőlem? Mondjam azt, hogy érezzen
ő is úgy, mint én és teperjen le a fák között?
Majdnem elnevettem magam és végül
azért egy mosoly így is kicsúszott.
-
Elárulod, min vigyorogsz? – nézett mélyen a
szemembe.
/Chessie/
Visszatért
minden. Az elejétől a végéig az életem egész története. Furcsa volt, újra
teljesnek éreztem magam, sőt talán teljesebbnek is. Ahogy átláttam kívülről
mindent, rájöttem mennyire vak voltam. Talán csak sejtettem, de biztosra nem
tudtam, hogy az idegen, aki levett a lábamról, pusztán csak a jelenlétével, az
Damon volt. Az a kék szemű szörnyeteg, aki most előttem térdel a koszos földön
és szorosan lehunyja a szemét.
Látni akartam, és bár már nem volt
meg bennem a vámpírlét újdonsága és a tapasztalatlanság, mert az emlékezetemmel
visszakaptam mindent, mégis gondolkodás nélkül szólítottam meg őt. Így is jó,
úgysincs másra lehetőségem, csak improvizálásra.
Fenyegető akartam lenni és ijesztő,
mégis megmosolygott. Azt hittem menten felrobbanok, de ezt neki semmi pénzért
el nem árultam volna.
-
Elárulod,
min vigyorogsz? – léptem közelebb hozzá és néztem a szemébe, mintha tudnám
hipnotizálni. Talán tudom is…
-
Az
őszinte választ várod, vagy olyat, amitől majd minden visszatér a helyes
kerékvágásba? – csak egy szemöldökrántással válaszoltam. Csak azért kérdezhet
ilyen hülyeséget, hogy jobban felhúzzon. Jellemző Damon.
-
Tudod
mit? – jutott eszembe hirtelen egy remek ötlet. – Tartsd meg a válaszaid… -
suttogtam a végét a fülébe.
A
kezemmel lecsuktam a szemeit és ő ezt csak egy féloldalas mosollyal vette
tudomásul. Azt hiszi győzni fog?
Megfogtam a karjait és felhúztam a
földről, hogy úgy álljon most ő a fák között, mint én az előbb. A nyakához
hajoltam és mélyen magamba lélegeztem az illatát, arra viszont nem számítottam,
hogy ez mivel jár majd. Elvett egy keveset az önuralmamból. Már nagyon rég
hozzá akartam érni és most itt volt az alkalom, mégis tétováztam.
Nem voltam már olyan biztos, hogy
ezt a csatát megnyerhetem, sem magam, sem Damon ellen. Ha belevágok, lehet,
hogy elveszek. Milliméterekre voltak csak az ujjaim a bőrétől, így ha most
sötét lenne, esküszöm, már látnám a kis szikrákat.
-
A
francba… - sóhajtottam halkan.
Pont
a nyaki verőeréhez érintettem az ujjam, így azt könnyen tudtam követni egy
ideig. Nem finomkodtam annyira, rögtön az inge alá csúsztattam a kezeim.
Feltűrtem az ingujjait, de így is csak a könyökéig tudtam felfedezni őt.
Kezdett magával ragadni a hév, elég gyorsan áttértem az oldalára, majd onnan a
kockás hasára…
Sajnáltam, hogy nem látom az arcát,
így hát megkerültem. Ahogy vártam önelégült képet vágott a tényre, hogy nem
tudok betelni az érintésével. De ennyi még nem volt elég, hogy leállítson.
Megszámoltam minden kockáját, és már szinte láttam magam előtt, hogy nézhet ki.
Ekkor telt be a pohár. Egy fáig
toltam őt magam előtt és keményen nekiszorítottam, majd mit sem törődve azzal,
hogy mit szól ő most ehhez leszaggattam az inge minden gombját. Végig néztem a
csupasz felsőtestén, és megremegtem… Nem volt elég a kezemmel végigtapogatni, a
számmal is meg kellett érintenem. A nyelvemmel minden egyes domború kockát
körberajzoltam és közben egyre feljebb és feljebb haladtam. Mikor végeztem a
hasával, megragadta a fejem és a tarkómnál fogva húzott fel álló helyzetbe.
Már nem volt kaján, vagy önelégült
vigyor a képén. Ő is szaporán szedte a levegőt, miközben tágra nyílt
pupillákkal meredt rám. Nem mertem megtenni és ő se mert engem megcsókolni.
Abszurd volt a helyzet, hisz tudtam, ha megcsókolnám, viszonozná, és ezt fordítva
neki is tudnia kellett, mégsem tettük meg. Hosszú percek teltekel így, egy
pislogás, egy szó nélkül.
-
Egy
csatát elvesztettél, most elvesztek egyet én is… - hadarta el villámsebesen,
majd fordított a helyzetünkön, ő nyomta az én hátam a fának. Aztán megcsókolt.
Tyler
és Seth semmi nem volt ehhez képest, nem jutottam levegőhöz, és a közel sem
volt elég közel. Nem játszott velem Damon tovább, hisz ennél őszintébb szavakkal
sem lehetne. Minden mozdulata új volt, képtelenség lett volna megunni, pedig
nem volt több az egész egy egyszerű csóknál. Ahogy teltek a percek egyre többre
és többre vágytam. Megértettem, miért hagyta félbe azt a mondatát a
csatavesztésekről… Ő nem fog tovább menni ennél, hacsak én nem adom fel és
lépek tovább.
-
Rohadj
meg. – haraptam a szájába, aztán végigcsókoltam a nyakát, a mellkasát, majd a
hasát, míg el nem értem a nadrágja széléhez.
Nem
finomkodtam sokáig, Damon 3 másodpercen belül már anyaszült meztelenül állt
előttem. Felfuttattam a kezem a lábain, az izmos combján és miután megremegtek
a térdei végigsimítottam a férfiasságán is. Lehet, hogy most csatát vesztek,
mégis én uralom a hadjáratot… Damon hangosan nyögött és a kezeivel a fának
kellett támaszkodnia, hogy ne bukjon teljesen előre. Felnéztem a szemeibe egy
pillanatra, és tartva a szemkontaktust egy ördögi mosollyal az arcomon hajoltam
előre és vettem a számba Damon második leghalálosabb fegyverét. (Továbbra is a
szeme az első.) Hát, ha az előző nyögés volt, akkor ez már kiáltás. A vágya a
kezeim közt egyre csak nőtt és nőtt, míg nem majdnem elérte a tűrőképességeinek
a határát, de nem engedte, hogy befejezzem.
Belemarkolt a hajamba és felhúzott
egy újabb csókra és megint rá került a sor, hogy megpróbáljon valamit tenni a
saját sikere érdekében. Nem is tétovázott, végigkaristolta a fogaival a nyakam,
és mire a melleimhez ért, már ki is kapcsolta a melltartóm. Nem vett vissza,
továbbra is használta a szájával együtt a fogait is, de mit bántam én az apró,
gyorsan begyógyuló karcolásokat az élményért cserébe. Damon mellett az egyik
pillanatban erős vagyok, a világ ura, a másikban pedig csak egy egyszerű,
gyönge halandó nő. De bármivé is válok, az elmondhatatlan, mennyei érzések nem
tűnnek el. Észre sem vettem, hogy mikor került le rólam is a nadrág, és hogy
mióta markolászom Damon haját… Csak a fa, ami a hátamat támasztotta tartott még
állva. Damon kamatostul visszaadta, amit kapott tőlem, és pont akkor fejezte
be, amikor ő is félbeszakított engem. Kegyetlen és mámoros…
Lihegve néztünk egymás csillogó
szemébe, mindkettőnk haja vizes volt. A tekintetében ugyan azt láttam, amit én
is éreztem, tüzet, végtelen vágyat és győzni akarást. A lábaimat már rég a
dereka köré fonta, mindenünk szorosan egymásnak préselődött, és már csak nekem
kellett volna lejjebb eresztenem magam pár centivel, vagy neki kellett volna
egy kicsit felfelé mozdulni, de nem tettük meg. Egyikünk sem adta fel, pedig
egyszerre lüktettünk. Egyre fájdalmasabb volt a várakozás, főleg, mivel
gyerekes volt az egész. Ugyan azt akarjuk, tudjuk is egymásról, de a
makacsságunk miatt inkább szenvedünk. Várjuk, hátha a másik adja fel hamarabb.
És miért? Nem tudom, mégsem teszem meg az utolsó lépést.
De Damon megtette. Nekem adta a
háborút, mégis mindketten nyertesek vagyunk. Egyszerre hajolt az ajkaimra egy
csókra és húzott magára engem is. Embert összeroppantó erővel szorítottam a
lábaimmal, ő pedig szinte belepréselt a kemény fatörzsnek, de csak elégedett
sóhajok és nyögések szakadtak fel a torkunkból.
Tylerrel ugyan így álltunk, de az
nem említhető ezzel egy napon. Lassan mégis erőteljesen mozgott, és ezzel
nagyon hamar a szakadék szélére terelt. Belemélyeztettem a körmeim a vállába,
mire gyorsított, és pár másodpercen belül egy atombombát robbantottunk fel.
/Seth/
Lefagyott az
egész szoba, ahogy Chessie és Damon eltűntek. Senki nem tudta, mit várjon, vagy
tegyen, főleg én nem. Két vámpírt és egy boszorkányt kaptunk az elszökött páros
helyett, de ebből egyedül csak a boszi aggasztott. Olyan erő sugárzott belőle,
mintha sok ezer év tudása és ereje összpontosulna benne. Elég egy pillanat és
mindnyájunkat a földdel tesz egyenlővé.
A szoba háromfelé oszlott. Az ajtó
előtt álltak ők hárman, a két vámpír és a boszi, a lépcső tövébe, szinte velük
szemben állt Isobell és Brad, mi pedig a nappali közepén, a két fél között fél
úton álltunk Jayjel. Jobbra-balra járt mindenki tekintete, de meg nem szólalt
senki sem.
Kigyulladt a kandalló fölé helyezett
vörös gyertya, amit csak most vettem észre.
-
Így
is jó… - mosolyodott el Isobell.
-
Mi
lesz jó? – kérdezett vissza bátor hangon a vámpír srác, gondolom Damon öccse.
Isobell
a gyertyára nézett majd rám, jelezve, hogy itt az ideje belekezdeni a
varázslatba, amiért eddig sakkban tartott.
-
Meg
ne próbáld. – nézett rám vészjósló tekintettel a boszorkány. „Miért segítesz neki?”- A fejemben
hallottam a hangját.
-
„Fogva tartja az
anyámat, a legjobb barátomat és még kitudja hány hozzátartozóm…”
-
„Oké, mi ez a
varázslat?”
-
„Kell hozzá
három dolog… Egy beteljesülő szerelem áldozatai, vagyis a vérük, egy
szétszakított szerelem két halottjának minden csepp vére és egy szerelmes, aki
feláldozza magát.”
-
„És mi a célja
ennek?”
-
„Ha valaki
mindegyik feltételt teljesíti és elmerül a megszerzett vérben, mikor lemegy a
nap, akkor az illető halhatatlan lesz. Nem végez majd vele se karó, se
varázslat, se semmi…”
-
„A vörös gyertya
a beteljesülés? Damon és Chessie?”
-
„Igen.”
-
Seth,
ne kelljen emlékeztetnem rá, mi függ most tőled. – mosolygott ördögien Isobell.
Tehát
vagy varázsolok és segítek létrehozni egy legyőzhetetlen vámpírt, vagy nem
teszek semmit és megölnek engem is és mindenki mást is.
-
Rendben.
Levettem
a vörös a kék és a fehér gyertyákat a kandalló fölül és az asztalra tettem
őket. A vámpírok már mozdultak volna, hogy megállítsanak, de ekkor váratlanul
berontott két, eddig ismeretlen vámpír, akik ledöntötték őket a földre és
közben Brad is ráugrott a boszorkányra.
-
Elijah,
Elena, örülök, hogy ideértetek végül. – mosolygott még szélesebben Isobell és a
hangja az eddiginél is mézes-mázosabban szólt.
Már
nem értettem ki kicsoda, de nem vártam, hogy elmagyarázzák.
-
Kezdj
mormolni drágám. – kacsintott rám, majd megújult magabiztossággal lépett a kis
kupac áldozatához.
Nem
volt más választásom, elkezdtem hát a varázsigét, de közben erősen figyeltem,
mi történik. Az Elenának nevezett vékony, barna hajú lány, a szőke vámpírt
kapta el, és fogta le, míg a vele érkezett barátját, az-az Elijah foglalta le.
Bradnek nem nagyon volt dolga a boszival, hisz ha elkezd ellenállni, rögtön kitekerik
a társai nyakát.
-
Elijah,
vedd le Stefan gyűrűjét. – és már repült is Isobell kezébe az említett védelmet
nyújtó ékszer. – Jay, húzd be a függönyt! – dörrent rá az eddig értetlenül
bámészkodó barátomra.
A
behúzott függöny elé vonszolták Stefant, de nem tettek még semmit.
-
Elena
drágám, hozd ide kérlek Alliet. – és Elena vitte is a kanapéhoz a lányt.
Kikötözték, épp úgy, ahogy Damont fent az emeleten.
Ő
is próbált vergődni, szabadulni, de esélye sem volt. Tovább mondtam a
varázsigét.
-
Elena,
nyisd ki az ajtót, hogy Damon jobban hallja majd az öccse halálsikolyait. –
Elena pedig ördögi mosollyal az arcán tett eleget a kérdésnek.
Le
merem fogadni, hogy ezek ketten rokonok.
Isobell lassan Jay elé lépett. A
megakadtak a szavak a torkomban és megnémulva figyeltem, mit akar vele tenni az
a retkes kurva.
-
Folytasd!
– dörrent rám, aztán, mint aki magához tért, hozzá tette – Nem fogom bántani.
Folytattam,
de közbe ugrásra készen vártam, hogy csak egy rossz mozdulatot tegyen.
-
Amikor
azt mondom, akkor elhúzod a függönyt és csak akkor húzod vissza, ha én mást nem
mondok. Világos? – igézte meg Jayt.
-
Világos.
– francba, hogy nem jutott eszembe vasfüvet itatni vele! Bár, ha életben akar
maradni, akkor is azt kéne tennie, amit mondanak neki.
-
És
most húzd el a függönyt. – oldalt állt nekem, de tökéletesen láttam az ördögi
tekintetét, ahogy sóvárogva várja, hogy a nap fénye elborítsa a már gyűrű
nélkül védtelen srác testét.
Velőtrázó
volt az üvöltése, és morbid összhangot alkotott a halk mormolásommal és a
szerelmének sikításával. Hallottam, ahogy a bőre sercegve ég el a napon, de
rosszabb volt azt hallani, hogy a lány a saját vállát töri el, annak reményében,
hogy kiszabadulhat. Összeszorult a torkom.
/Damon/
Egymás vállán
pihentettük a fejünket és tovább lélegeztük magunkba a most még intenzívebb
illatokat.
-
Te
nyertél… - mondtam ki végül alig hallhatóan.
-
Mindketten
nyertünk. – azt hittem azonnal az orrom alá dörgöli majd, hogy ő volt az
erősebb. Talán még mindig nem ismerem őt annyira…
Allie
sikolyára kaptuk fel a fejünket.
-
Mi
a franc…? – letettem Chessiet a földre és a nadrágomhoz léptem.
Rossz
érzésem volt. Nem lett volna szabad ott hagynunk őket, főleg nem ennyi időre.
Chessie is villám gyorsan kapkodta magára a ruháit.
-
Most
mit csinálunk? – fordult felém Chessie tettre kész kifejezéssel az arcán.
-
Kiderítjük,
mi folyik bent, kihozzuk Alliet, Stefant és Bonniet, a többieket meg megöljük. –
indultam is volna, de ő nem engedett.
-
Sethnek
és Jaynek sem eshet baja. – legszívesebben őket is megölném, és ez kiült az
arcomra. – Gondolom, tudsz mindent, de ők nem tehetnek semmiről… Sőt, Seth
anyja is fogoly valahol. Ha megölöd Isobellt, akkor őt is megölik. – a fenéért
kell megsajnálnia most bárkit is?
Egyszerűbb
lenne bemenni és mindenkit megölni, majd hazamenni és elfelejteni az egészet.
De ha most előhozom az érzelmek kikapcsolását, el is rontom azt, amit eddig
összehoztam Chessievel.
-
Jó.
– mondtam ki hangosan is, de hallatszott, hogy nem szívesen teszem.
-
Köszönöm.
– kaptam egy csókot, talán a hála jeleként, de csak még jobban felhúzta az
agyam, már nem csak dühös voltam, most már kanos is vagyok. Nők…
Futva
tettük meg az utat az erdő utolsó fájáig. Innen már ráláttunk a házra. Az ajtó
tárva nyitva állt, az egyik ablakon pedig be volt húzva a függöny. Csend volt.
Aztán elhúzta a függönyt Jay és
megint felhangzott Allie sikolya, de most Stefan morgását és üvöltését is
hallani lehetett. Mi folyhat odabent?
/Stefan/
Szinte
elviselhetetlen volt a fájdalom, de nem az, amit a nap okozott. Nem, inkább az,
amit amiatt éreztem, hogy Allienek szenvedést okozok. Meghallottam Bonnie
hangját a fejemben.
-
Bírd ki még egy
kicsit, utána nem fog fájni.
-
Tessék?
-
Elmulasztom a
fájdalmat, hogy tudj gyorsan mozogni és meglóghassunk innen, csak szólj, hogy
mikor.
-
Tudsz beszélni
Damonnal? Mond meg neki, hogy itt van Elena és Elijah is, és hogy egy kereken
egy perc múlva lepjen meg minket itt.
-
Rendben.
Ha
Damon elkapja Elijaht és Chessie Elenát, akkor én el tudom gyorsan intézni
Isobellt. Bonnie szerintem elbír Isobell barátjával, és ha kell, akkor mindenki
mással is.
-
Szóltam
Damonnak. 1 perc.
Most
épp nem sütött a nap, és reméltem, hogy azt az egy percet megúszhatom, de
Isobell nem így gondolta.
-
Jay,
a függönyt.
Újra
égetni kezdett a nap, de egyszer csak elkezdett enyhülni a fájdalom és csak a
kellemes napmeleg marad meg. Letelt az egy perc.
Damon és Chessie termett egyszer
csak a szobába, és ahogy vártam Damon Elijaht vállalta magára. Chessie
könnyedén elbánt Elenával, és már döfte volna bele a karót, mikor mindenkit
meglepő fordulat állt be és én is megfagytam. Hiába álltam már Isobell mellet,
mivel Jayjel nem számolt senki, ő szabadon Alliehez mehetett és mire odanéztem,
már több deci vért lecsapolt tőle. Döbbenten pislogtunk többen is, és ennyi
elég volt Elijahnak, hogy elvágja Damon torkát és a vérét egy tálba fogja fel.
Ettől pedig Chessie vesztette el a józan eszét, és így Elena könnyen kerekedett
fölé.
Minden a tervvel ellentétesen
történt, csupán Bonnienak sikerült csendben kinyírnia a srácot, akit
fogvatartott. Nem volt más választása, mindenkinek fájdalmat kellett okoznia,
hogy menthesse, ami menthető. Láttam, hogy Chessie sebe összeforr, amint Jay
holtan esik össze mellette, és Isobell sem tartott már engem fogva. De Elenát
már nem tudta bántani. Ő és Elijah megálltak, és várták, hogy mi történik.
Bonnienak akkora erő kell Elijah elpusztításához, amibe ő még nem hal bele, de
mi, közelben lévők igen.
-
Tedd
meg Bonnie. – súgtam oda neki, de ő más megoldást választott.
Damon
egy egyszerű karóval döfte szíven Elijah, ami igaz nem öli meg, de
ártalmatlanná teszi egy ideig, eközben pedig Bonnie egy varázslattal olyan
aszottá változtatta Elenát, mintha már több száz éve nem evett volna.
Mindenkivel elbántunk, kivéve a
szőke varázsló srácot, de ő nem tűnt igazán az ellenségünknek. Ő is csak egy
áldozat lehet. És persze Isobell, aki még idejében lelépett. Vagyis azt hittem.
/Damon/
Azt hittem
mindent elvesztünk, mikor Jay ellenünk fordult és Elijah elkapott engem. Láttam,
ahogy Chessie is veszélybe kerül Elena miatt, de végül mégis jobban sültek el a
dolgok. Elijaht és Elenát a sírba kell vinni és bezárni őket oda, de egyébként
megmaradunk.
Tévedtem.
Ahogy Elena a földre rogyott, egyszer csak mellette termett Isobell a semmiből.
Dühösen nézett végig mindenkin, majd egy mozdulattal Alliere ugrott és karót
döfött a szívébe. Stefan pedig csak állt a már gyengülő napfényben és nem tett
semmit. Isobell már lépett volna oda hozzá is, hogy megölje, de akár mennyire is
akartam még nem tudtam megmozdulni. Túl sok vért vesztettem. Chessie volt az,
aki idejében reagált, és egy mozdulattal letépte Isobell fejét. Stefan térdre
zuhant.
Remek, megint istápolhatjuk a lelki
világát… De megint rosszul gondoltam. Ahogy jobban megnéztem Stefant, rájöttem
miért esett el. Stefan hamuvá vált a napon.
Bonnie
rémülten szaladt hozzá, de nem tehetett már érte semmit. Stefan még egyet
pislogott, aztán semmivé vált. Fájdalmak nélkül égett el.
Megfagyva, mozdulatlanul és
értetlenül álltunk a történtek előtt. Senki nem akarta elhinni, hogy ez tényleg
megtörténhetett.
Epilógus – Új élet
Miután mindenki erőre kapott,
kivonszoltuk Allie testét a ház elé, aztán Elena félig holt és Elija még éppen
holt testét is. Bonnie egy pillantással lángba borította a házat, így a többiek
mind bennégtek. A fák mögött eltűnt a nap. Csak eddig kellett volna várni és
Stefan még mindig élne… Chessie arcát könnyek áztatták, ő nem tartotta magában
a fájdalmát. Bonnie és Seth közös erővel a Mystic Falls-i sírhoz vittek minket,
ahol közös erővel könnyen a föld alá zárták Elenát és Elijaht. Közben pedig én
is ástam egy sírt a közelben, ahova Alliet temettük el. Chessie csak ült egy
farönkön. Már nem sírt, csak hallgatott. Miután végeztünk, visszamentünk a
Salvatore házba.
Bonnienak
egy pillantással jeleztem csak, hogy azért köszönök mindent, amit tett, ő pedig
egy bólintással vette tudomásul, de látszott, hogy magát hibáztatja. Sethel
félrevonultak beszélgetni, és fél füllel hallottam, hogy Seth édesanyját
tervezik megkeresni. Közben feltereltem az emeltre, a szobámba Chessiet. Egyikünknek
sem volt kedve beszélgetni. Leültünk az ágy szélére, aztán mégis csak
megszólaltam.
-
Tudod,
ki lehet kapcsolni a fájdalmat és a bűntudatod. – felém fordította a fejét. –
Megtehetjük. Nem kell többé éreznünk rossz dolgokat. Mit szólsz?
Vártam,
hogy lehülyéz, elküld a fenébe, de fel kellett ajánlanom a lehetőséget, mert
rossz volt őt szenvedni látni. De nem tette meg. Inkább rábólintott. Én pedig
készségesen elmondtam mit kell tennünk. Ezzel két új ragadozót szabadítottam rá
a nagyvilágra…
